Főkép

Nem tudtam, mire számíthatok Hugh Laurie és zenekara, a Copper Bottom Band budapesti bemutatkozásán. Nem a zenére gondolok. Laurie mindkét albumát lebilincselően izgalmasnak találtam, az interneten utánajárva pedig szokás szerint meglehetősen pontos képet lehetett alkotni arról, hogyan és miféle számokat fognak megszólaltatni a muzsikusok. Inkább attól tartottam egy kicsit, hogy sokan elsősorban (vagy kizárólag) dr. Gregory House kedvéért vásároltak jegyet a koncertre (persze nem hibáztattam volna őket ezért), és nemhogy a lemezeket nem ismerik, de talán még azt sem tudják, mennyire sokoldalú művész műsorát nézhetik meg. Az egy kis Fry és Laurie televíziós műsor komikusa számos gyerekfilmben is szerepelt, cambridge-i diákként evezett, 1996-ban, még jóval a Dr. House előtt wodehouse-i vénában megírt regénnyel jelentkezett, amire talán egykori társa, Stephen Fry irodalmi sikerei serkentették, és persze kisgyermekkora óta zenél: zongorázik, énekel, gitározik, és néhány fúvós hangszerrel is próbálkozott.

 

Egyszóval zseni, valódi reneszánsz ember. Emellett pedig született és elsőrangú szórakoztató.

 

Mindennek tudatában persze nem teljesen kizárható, hogy a zene csupán futó hóbort számára, habár ennek ellene szól egyrészt a muzsika tagadhatatlan imádata (House dokit szintén rengetegszer láthattuk zongorázni vagy gitározni, és a mizantróp, a rejtvényeket jóformán drogként kedvelő orvosban emellett alakítója számos saját vonását fedezhettük fel), másrészt az, amit maga Laurie mesélt el nekünk a számok között. Jelesül, hogy a koncertjeiken előadott számok csupa-csupa régiségek, melyek, akár egy ritka lepkefaj, bármelyik pillanatban örökre eltűnhetnek, de amíg akad, aki meghallgatja ezeket az előadásukban, addig e dalok léteznek, lélegeznek, és minden alkalommal értelmet nyernek. Laurie tehát a számára fontos és meghatározó értékeket próbálja megmenteni, tovább éltetni, amíg lehet, és egy efféle missziót nem lehet kitartás nélkül teljesíteni. A világjárás és állandó koncertezés viszont rendkívül megerőltető tud lenni, és egy újabb jelentős szerep vagy egy új regényötlet kétségkívül megakaszthatja őt, vagy végleg lelohaszthatja a lelkesedését.

 

Egyelőre azonban megállíthatatlanul robog előre a blues- és jazzvonat. És ehhez illően a színpadkép szintén a múltat idézi. Mintha egy időgép a századelő (magától értetődően a huszadik század elejének) egyik füstös klubjába repített volna minket. Félhomály, itt-ott egzotikus díszletek, vászonburával letakart lámpák. És a legegyszerűbbnek tűnő, többnyire akusztikus hangszerek. Ezekkel és ezek között muzsikál a Copper Bottom Band, akikről nem tudom, Hugh Laurie nélkül létezhetnének-e. Elképesztően remek zenészek, egy pillanatig sem merült fel az ellenkezője, de saját tapasztalatból tudom, hogy Amerikában, különösen az USA délebbi államaiban gyakorlatilag szakadt utcazenészekből könnyen össze lehetne verbuválni hasonló csapatot. Nem, nem a vérükben van a zene, nem örökölték a tehetséget, csupán a mindennapjaik, a neveltetésük integráns része a muzsikálás és a tánc. Vannak persze tehetségesebbek, akik képesek kitörni a névtelenségből, de a többség ismeretlen marad, miközben döbbenetes erővel nyomja a bluest.

 

Laurie mindvégig igyekezett is előtérbe helyezni a vele együtt zenélők tehetségét. A két énekesnő rendre reflektorfénybe került, míg Laurie a zenekarba teljesen beleolvadva, mégis karakteresen, zongorán kísért. Vagy duetteket énekeltek, melyek közül nekem az 1903-ban „El Choclo” címmel híressé vált argentin tangó spanyol-angol kettős nyelvű változata/feldolgozása, a „Kiss of Fire” tetszett a legjobban. De a szaxofonos, a harsonás és a gitáros ugyancsak szinte minden számban végigimprovizálta a saját köreit. A ténylegesen abszolút összhangig és egyenlőségig azonban érzésem szerint leginkább a „Weed Smoker’s Dream”-ben jutottak el, és általában véve a lassabb szerzeményekben érvényesültek leginkább az egyéniségek úgy, hogy közben mindvégig egyetlen szerves egység tudott maradni a csapat. Ellentétes végletként pedig Laurie egy szál zongorával önmagát kísérve adta elő Randy Newman újabb keletű, „Louisiana 1927” című megindító szerzeményét.

 

Laurie persze nem tudta megtagadni önmagát. Rengeteget színészkedett, komédiázott. És rengeteget beszélt, érdekesen és általában humorosan. És bármit mondanak a magyarok nyelvtudásáról, vagyis annak állítólagos hiányáról, ennek a közönségnek a meghatározó többsége értette őt és vette a poénokat. Igaz az is, hogy viszonylag jól szituált, általában véve tájékozott emberek voltak kíváncsiak a színész-muzsikusra és a Copper Bottom Bandre, de meggyőződésem, hogy legalábbis a fővárosban és a nagyobb településeken több mint elegendő az idegen nyelveket jól értők és beszélők száma. Táncra perdülni ellenben nem, legfeljebb felállva tapsolni és tombolni volt hajlandó a tömeg, de mentségünkre legyen mondva, hogy a Budapest Kongresszusi Központ alapvetően alkalmatlan helyszín a komolyabb mozgáshoz, és valójában látvány tekintetében élvezhető koncertek rendezéséhez is. Sokakkal egyetemben pedig nekem is rendkívüli módon hiányzott valamilyen személyesebb kapcsolat, dedikálás. Mégiscsak egy sokoldalú, hosszú évek óta bálványozott sztár jött el hozzánk, akit testközelből szerettünk volna látni. De talán lesz még alkalom effélére, hiszen úgy tűnt, Laurie-ék is élvezték az estét, nem csak a kitörően lelkes közönség.

 

Az az egy azonban biztos, hogy ez a koncert, bármennyire elkoptatott a kifejezés, tényleg örök élmény marad mindenkinek, aki ott lehetett.