Főkép

Jelképes értékűnek mondható, amikor Georg Philipp Telemann és Johann Sebastian Bach műveit épp az a kamarazenekar adja elő, amelyik a nevét az előbbi által alapított, később pedig sokáig az utóbbi által vezetett műkedvelő (habár hivatásosakkal kiegészített) muzsikuskörtől kölcsönözte. Tovább gyarapítja az esemény szimbolikus vetületeit, ha a meghívott előadók csapatát olyan kórus egészíti ki, akiknek dirigense és művészeti vezetője egykor a kamarazenekar neves koncertmesterének kurzusain sajátította el (kifejezetten magas színvonalon) a régi zene felfogásmódját és előadási gyakorlatát. Végül pedig a legcsodálatosabb eredményt az jelenheti, hogy az énekes szólisták mind Vashegyi György, a mostanra komoly hírnevet szerzett tanítvány felfedezettjei.

 

Az szinte már közhelyként felfogható, hogy míg Telemann saját korának legünnepeltebb és legkeresettebb német komponistái közé tartozott, Bachot viszont legfeljebb a „futottak még” kategóriában tartották számon (ez persze nyilván erősen sarkított értelmezése az egykori helyzetnek), mára Bach minden idők legnagyobb hatású zeneszerzőjévé avanzsált, Telemann művészi hagyatéka ellenben, ha elfeledetté nem is vált, mindenképp összehasonlíthatatlanul kevésbé ismert és játszott titáni pályatársáénál. (Bach köztudottan bensőséges viszonyt ápolt Telemannal, aki egyik fiát, Carl Philipp Emmanuelt keresztapaként támogatta, a saját idejében kevésbé megbecsült nagyság ráadásul átiratokat is készített Telemann egyes műveiből.) A kettejük közötti különbséget jól illusztrálta a hangverseny anyaga is, melynek tematikus felépítettsége tüstént szembetűnt.

 

A koncert első felét két francia ihletésű ouverture, azaz szvit alkotta, ami a késő barokk egyik népszerű műfaja volt. Noha a pontozott ritmusokkal teli, méltóságteljes indításból sűrű ellenponttal megkomponált gyors témába átcsapó (francia operákból ismert) nyitány mindkettejük alkotása esetében az elvárt formához igazodik, a folytatás nehezen térhetne el jobban egymástól. A kétségkívül a közönség tetszését elnyerni igyekvő Telemann folyton újítani próbál a darabban: a zenei Sturm und Drang hirtelen érzelmi váltásait előrevetítő váratlan ritmikai fordulatok, a lehengerlő virtuozitás és az andalító szépségű melódiák kontrasztja mind-mind arra utal, hogy szerzőjük invenciója szinte szétfeszítette a meglévő kereteket. Ezzel szemben Bach darabja nem egyszerűen nyugodtabb és megállapodottabb, tudós elméről árulkodik, de dallamainak természetessége ténylegesen a friss tavaszi napsütésben csörgedező hegyi patak játszadozását, könnyed áradását idézi elénk. Mintha minket is megcsapna a mezőillatú fuvallat, mintha magunk előtt látnánk a nyiladozó virágokat – a műben a minket körülvevő környezetben megnyilatkozó örökkévalóság tárul elénk.

 

Még határozottabbnak tűnt a különbség a két egyházi mű között. A Deus, judicium tuum a párizsi látogatás alkalmából kifejezetten a francia közönségnek komponált grand motet, mely többek között Lully és Charpentier mintáit követi nem csupán franciás kiejtésű latinságával, hanem a tételek megformálásában is. Minden kifinomultabban, visszafogottabban ünnepélyes itt, mint a bonyolult, az észak-német stílusra jellemzően kontrapunktikus kórusokból és olaszos da capo áriákból összerakott Magnificatban, mely utóbbi a kifogyhatatlan ihlet és végtelen változatosság egyik legkevésbé hivalkodó, mégis felülmúlhatatlan példája. Hiszen elég odafigyelnünk a hangszerválasztásra, amelyek az egyes áriák hangulatát hangsúlyozzák ki tisztán zenei eszközökkel, vagy a kórusban meg a kórus és a zenekar interakcióiban rejlő lehetőségek ötletekben kifogyhatatlanul gazdag kihasználására. Anélkül, hogy lebecsülném Telemann zeneszerzői képességeit, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy nem lett volna szerencsés fordított sorrendben megszólaltatni a hangverseny világi és egyházi szakaszaiban felhangzó műveket.

 

Az ma már szinte magától értetődőnek hat, hogy a korhű előadás, az autentikus hangszerek használata tisztábbá, elevenebbé teszi az élményt, és míg a modern instrumentumok megszólalása vitathatatlanul erőteljesebb, zengésük és felhangjaik egészen más zenei világot képviselnek, mint amilyen korábbi elődeiké. Az est különlegességét sokkal inkább az adta, hogy a szólisták ezúttal nem a nemzetközi sztárok közül kerültek ki, hanem az Purcell Kórus rendes tagjai, akik ezúttal szokatlan szerepkörben bizonyították tehetségüket, méghozzá nem akármilyen sikerrel. Közülük is kiemelkedett Stefanik Márta, aki kiváló hangi adottságait a 18. század zenetörténészek által rekonstruált kolorálási megoldásaival támogatta meg, hogy végképp feledhetetlenné tegye fellépését. Az interpretáció egészét tekintve ugyan érezhetőek voltak az eltérések, mondjuk, John Eliot Gardiner vagy Christopher Howood értelmezéseihez képest, ám a hitelesség és a nívó megkérdőjelezhetetlen volt, és talán épp a tradíciók ápolásával párosított egyéni arculat a leginkább meghatározó minden egyes előadónál. Karácsonyi ajándékként pedig sziporkázóan gyönyörű koncerttel leptek meg minket a Collegium Musicum 90 és a Purcell Kórus tagjai.

 

Előadók:

Stefanik Márta – szoprán

Pintér Ágnes – szoprán

Bárány Péter – kontratenor

Szigetvári Dávid – tenor

Blazsó Domonkos – basszus

 

Purcell Kórus

Collegium Musicum 90

Simon Standage – művészeti vezető

Vashegyi György – karmester

 

A hangversenyen elhangzott művek:

Georg Philipp Telemann: D-dúr zenekari szvit (Ouverture jointes d’une suite tragi-comique), TWV 55:D22
Johann Sebastian Bach: C-dúr zenekari szvit, BWV 1066
Georg Philipp Telemann: Deus, judicium tuum (71. zsoltár), TWV 7:7
Johann Sebastian Bach: Magnificat, BWV 243