Főkép

Ritkán vehetünk részt olyan színházi előadáson, melynek végén a zengő tapsvihar egyre erősebb hullámaihoz padlót recsegtető lábdobogás párosul, miközben sorra állnak föl a nézők székeikből, hogy elragadtatott arccal tovább verhessék már sajgó tenyerüket. Tagadhatatlanul páratlan élmény. Hasonlóan ahhoz a darabhoz, melynek jóvoltából először élhettem át személyesen ilyen szélsőséges reakciót a közönség részéről. A helyszín a Centrál Színház, az előadás címe pedig Edith és Marlene.

 

A Mészáros Márta rendezésében bemutatott darab a 20. század két ikonikus énekesnőjének, Edith Piafnak és Marlene Dietrichnek a jellemét tárja elénk, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy ez a két teljesen ellentétes lélek milyen hatást gyakorolt egymásra. A cím kissé félrevezető, ugyanis az előadás sokkal inkább szól Edith Piafról, mint Marlene Dietrichről. Utóbbi életéről sokkal kevesebbet tudunk meg, jellemét legtöbbször kívülről szemléljük – sokszor Edith szemüvegén keresztül –, csak néhány váratlan kiszólás üt rést az őt körüllengő fagyos fölény páncélján. Ugyanis Marlene a darabban a jeges profizmust képviseli, megjelenése egy sikerével és páratlan vonzerejével teljesen tisztában lévő finom nőé, aki mindig és mindenhol uralkodik saját testén és vágyain, éppúgy mint környezetén. Vele szemben Edith, az utca gyermeke csak a szenvedélynek él, önpusztító életviteléről, a drogról és az alkoholról épp olyan kevéssé tud lemondani, mint az éneklésről.

 

Az Edith és Marlene című darab sok szempontból rendhagyó. Olyannyira sok benne a zenei betét, hogy talán szerencsésebb szöveges átkötésekről beszélni az énekszámok között. Ugyanis a két énekesnőt elsősorban dalaik közben ismerjük meg, előadásmódjukon keresztül tárul fel előttünk bonyolult jellemük. Ugyanakkor Pataki Éva darabja mégsem musical a szó klasszikus értelmében. Az előadott dalok ugyanis nem viszik előrébb a cselekményt, szövegeiknek sokszor semmi közük az adott jelenethez, teljes egészükben arra szolgálnak, hogy belőlük, mint apró, finom ecsetvonásokból, a darab végére kirajzolódjon Edith Piaf és Marlene Dietrich.

 

A darab természetéből adódik, hogy középszerű színészek által előadva fabatkát sem érne. Szerencsénkre az Edithet játszó Botos Éva és a Marlenét játszó Nagy-Kálózy Eszter kiváló játékában keresve sem találnánk hibát. Mindkét színésznő gyönyörűen, hibátlanul énekel, azonban hangjuknál sokkal többet adnak szerepükhöz. Botos Évát éneklés közben majd szétveti a feszültség és az épp csak visszafogott indulatok, hangjától felforr a vérünk, az egész teremben vibrál a levegő. Nagy-Kálózy Eszter maga a tökéletes nyugalom, a belőle áradó hideg magabiztosságtól libabőrös lesz a hátunk, nem is ember áll előttünk, hanem elérhetetlen magasságokban trónoló istennő. A két színésznőnek sikerült eggyé válnia az általa játszott szereppel, a színpadon úgy adják elő Marlene Dietrich és Edith Piaf dalait, hogy a nézőközönség már kénytelen azt hinni, hogy a két halott énekesnő megidézett szellemét látja.

Az egyszerű díszlet tökéletesen alkalmazkodik a darab céljához, ami nem más, mint hogy elhitesse, a nézőkkel, hogy nem egy színházban vannak, hanem egy két világháború közötti párizsi vagy egy ötvenes évekbeli amerikai bárban. A díszlet egyetlen állandó darabja az előterébe helyezett korhű mikrofon, melynek köszönhetően a színpad valóban egy báréra, semmint egy színházéra hasonlít. A dalok közben alkalmanként befújt épphogy érezhető cigarettafüst pedig – Marlene rendszerint dohányzik éneklés közben – teljessé teszi az illúziót, tudniillik, hogy egy kellemes lokálban töltjük az estét; szinte már várjuk a pincért, hogy fölvegye rendelésünket.

 

Mindenkinek csak ajánlani tudom az Edith és Marlene című darabot, főleg azoknak, akik érdeklődnek a korszak zenei stílusa vagy pedig e két páratlan ember élete iránt.

 

Rendező: Mészáros Márta

Rendező munkatársa: Kis-Kádi Judit

Rendezőasszisztens: Ladányi Cleo

Szereplők: Botos Éva, Nagy-Kálózy Eszter, Kecskés Karina, Marton Róbert, Nagy Dániel Viktor, Wágner Puskás Péter

Díszlet: Horgas Péter

Jelmez: Bujdosó Nóra