Főkép

Először járt Magyarországon a Thin Lizzy, és ezen a néven valószínűleg egyben utoljára is, hiszen a zenekar nemrégiben bejelentette, hogy Phil Lynott emlékének tiszteletére, valamint némi – bizonyára nem csekély – rajongói nyomás hatására nem Lizzyként fogják megjelentetni az új, 1983 óta első albumot, és turnézni úgyszintén legfeljebb olyan helyeken fognak ebben a felállásban és ezzel a névvel, ahol a legendás ír csapat még sohasem járt. Akárhogy alakul is a jövő, nekem a mostani hatos fogat éppúgy annak a Thin Lizzynek a jogfolytonos örököse, mint a Snowy White-tal vagy a John Sykes kiegészült, az utóbbi éveiben hosszú ideig az alapító Brian Downey nélkül koncertező felállások.
 
Elismerem, hogy nehéz lenne elképzelni a Rolling Stones Mick Jagger, Keith Richards vagy Charlie Watts nélkül, a Queent pedig a leglelkesebb rajongói nem voltak hajlandók Queenként elfogadni Freddie Mercury tragikus halála után, tehát valahol indokolt a döntés, a Lizzy meglehetősen sok tagcserével tűzdelt története azonban sokkal inkább a ma már az alapítók közül egyedül Ian Paice-szel működő Deep Purple-ére hajaz, így ennyi erővel akár már a Gary Moore utáni albumokat és turnékat is névbitorlásnak tekinthetnénk.
 
Cseppet sem véletlen például, hogy az előzenekar épp Gary Moore számait játszotta. A Run For Power a nyolcvanas évek rockosabb dalaiból válogatott, így kezdésként az „Over The Hills And Far Away”-t, majd három másik jól ismert opus után, zárásként a „Wild Frontier”-t hallhattuk, ami kellőképp megalapozta a hangulatot. A hangzás ugyanakkor kifejezetten metalos volt: a dobok élesen dübörögtek, a gitár a durva torzítás ellenére hangról hangra jól követhetően énekelt és sikított, és még az ének is a klasszikus heavy metal legnagyobbjait idézte. Igazán korrekt és technikailag is teljesen kifogástalan előadást hallhattunk nagyszerű számokkal, arra azonban odafigyeltek a fiúk, nehogy a nagyra becsült előd és a főzenekar fölébe próbáljanak kerekedni, mert abból legfeljebb csúfos kudarc sikeredhetett volna, hiszen Moore rendkívüli egyéniségét senki semmivel sem pótolhatja.
 
Utánuk az „Are You Ready”-vel nyitó Lizzy hangzása mintha egy másik világot képviselt volna – vagyis voltaképp pontosan ez történt, ők ugyanis nem is törekedtek kifejezetten huszonegyedik századi hangképre, ehelyett egyfajta nosztalgikus, tipikusan hard rockos megszólalást produkáltak. Downey dobja majdhogynem kopogott a metalos zakatolással összevetve, vagyis sokkal inkább jazzesen, korai progresszív rockosan szólt, a gitárokat leginkább túlvezérléssel, kórussal telítették, a billentyű pedig a Rainbow első albumait idézte. Ez utóbbi a basszusgitárral együtt meglehetősen hátra került, így a néha három gitárral és akár négyszólamú énekkel felcsendülő számok mindvégig tisztán szólhattak, és a szövegértéssel sem lehetett gondja senkinek. Legfeljebb a szólókat tolhatták volna kicsit előbbre, de a párhuzamos gitárszólamoknál már mindig pöpecül megdörrent a dolog.
 
A hatvanegy éves Brian Downey, az egyetlen alapító tag, aki még a csapatban zenél, és nem mellékesen egyik kedvenc rock dobosom, a mai napig elképesztően játszik. Dobolásán jól érződnek a skót és ír táncos, ceremoniális és harci ritmusok, miközben egyértelműen hatott rá a hatvanas évek végének sajátosan progresszív stílusa. Mostanra kissé kevésbé cifrázza talán, mint annak idején, játéka mégis abszolút kemény, pontos és élvezetes, a koncerteken kihagyhatatlan „Sha La La”-ban pedig még mindig döbbenetesen nagyot szólózott, ahogyan az utolsó ráadásként megszólaló „Black Rose”-ban is gyönyörűen, már-már zseniálisan díszített.
 
A másik „ős” Thin Lizzy tag, Scott Gorham eleve ritmusgitáros volt, ezért a „Black Rose”-ban nem is kísérletezett Gray Moore ír-kelta motívumokra emlékeztető, virtuóz és kegyetlenül gyors passzusával (amihez az Alice Coopertől kölcsönvett Damon Johnson viszont kellően technikásnak és fürge kezűnek bizonyult), kísérőként viszont kifejezetten fenomenális, és a szólói úgyszintén mind élvezetesek és karakteresek voltak. Öröm volt Downeyval együtt látni őt a színpadon, különösen úgy, hogy az időnként gitáron is besegítő észak-ír Ricky Warwick hangja és előadói stílusa nem egyszer kísértetiesen emlékeztetett Phil Lynottéra, ugyanakkor mindvégig abszolút alázattal és tisztelettel adta elő elődje szólamait: nem leénekelni, hanem megidézni próbálta őt, és szerintem egyértelműen sikeresen.
 
A buli maga alapvetően a nosztalgiázásról szólt, és ugyan az összes nagy Lizzy slágert képtelenség lenne belesűríteni valamivel több, mint másfél órába, hallhattunk kellemesen kocsmaszagú „Whiskey In The Jar”-t és himnikus „The Boys Are Back In Town”-t, kőkemény „Cowboy Song”-ot és fülbemászóan dallamos „Rosalie”-t, feltüzelő „Jailbreak”-et és egy meglepően ütős „Massacre”-t, Darren Wharton billentyűs énekével kiegészült, andalító „Still In Love With You”-t és fergeteges, fenomenális „Dancing In The Moonlight”-ot, hogy csak a legemlékezetesebb dalokat említsem. Mindehhez hozzáadódott az igazi hard rock koncertek koreográfiája – a sötét manóra emlékeztető Marco Mendoza bőgős és a három gitáros különféle formációkban támogatták „képileg” is egymást – és így együtt megkaptuk az év egyik legjobb koncertjét, még akkor is, ha az idei felhozatal ezen kívül is meglehetősen erősnek bizonyult.
 
Mindössze fél ezren részesülhettünk ebben a feledhetetlen élményben, többnyire negyvenes-ötvenes férfiak – huszonötnél fiatalabbakból csak elvétve akadt, őket is jó eséllyel a szüleik hozták el –, és csupán sajnálni tudom azokat, akik megfosztották magukat egy ilyen, feltételezhetően ténylegesen egyszeri alkalomtól, amit pedig életük legszebb koncertemlékei között emlegethettek volna.