Főkép

Erős túlzás lenne olyasmit állítanom, hogy bármikor is kizárólag a metal színpadért jártam volna ki a Szigetre, az ellenben tagadhatatlan, hogy a korábbi fesztiválokon nem akadt nap, amikor ne találtam volna kedvemre való produkciót a kemény zene képviselőinek koncertjei között. Idén, amikor hosszú idő ót először nem kaptak önálló helyszínt a sörényrázós-ördögvillázós műfajok, paradox módon épp a nulladik napon találtam számomra széles választékot, sőt, egyenesen bőséget – habár ütközésre eleve nem kerülhetett sor, hiszen az izgalmas bandák fellépései egymást követték az úgynevezett Metal Nap keretében. A kemény zenék e kissé mellőzött ünnepének keretében, utolsó előttiként fellépett egy olyan zenekar, akiket még sosem láttam élőben, pedig kifejezetten kedvelek: a Lacuna Coil.

 

Amikor megszólalt az első nóta, kicsit megijedtem, hogy valamit nagyon elkevertek itt, annyira erőtlenül szólt Cristina Scabbia és Andrea Ferro csapata a Hammerfall hibátlanul kiegyensúlyozott, tiszta hangzása után, ám a harmadik számra már szerencsére összekapták magukat a hangmérnökök. A gikszer oka valószínűleg az lehetett, hogy eleve csak jelentős csúszással tudtak kezdeni, és nem az átszerelés alatt, hanem a blokk elején állították be az arányokat, így a Dimmu Borgirnak és a Szigetnek tett nemes gesztus pár perc erejéig sajnos visszaütött. Leginkább mégis azt fájlaltam, hogy legnagyobb meglepetésemre sehol sem láttam a színpadon Marco Coti Zelatit, a basszusszólam pedig valamiért elektronikusan szólalt csak meg.

 

Az első látásra alapvetően minimalista színpadképet a fekete ál-kórházi egyenruhába öltözött zenekar, és a Lacuna Coil fekete alapon vörös írásjel-szimbóluma határozta meg, ám a sűrűsödő sötétséggel egyre nagyobb szerep jutott a káprázatos-sejtelmes fényeknek, melyek az együtt énekléssel, az együtt ugrálással, a közösen létrehozott produkció illúziójával az ősi rítusok hangulatát felidézni próbáló wagneri ideál tényleges megvalósításának tűnt. A könnyűzenei, különösen pedig a metal koncertek bizony olyan közösségi, minden jelenlévő részvételét feltételező és igénylő művészi élményt képesek nyújtani, amire a magasnak vélt vagy mondott művészet csupán áttételesen, törekvéseiben képes. Emellett a csapatban, egész pontosan Cristinában van épp elég humor is ahhoz, hogy a közönségénekeltetés alatt bedobjon egy Lady Gaga dallamtöredéket is, utána pedig megjegyezze, hogy el sem hiszi, hogy ezt valóban visszaénekelték neki.

 

Ha már a könnyűzene kommerszebb vonulatánál tartunk, meg kell jegyeznem, hogy a legújabb album, a Dark Adrenaline „Give Me Something More” című száma meglehetősen poposra sikeredett, igaz, ennyi még bőven belefért az amúgy cseppet sem könnyed programba. Hiszen a meghatározó elem szerencsére továbbra is a sötét, gótikus hangulat maradt; ilyenkor mintha a kora középkorba, vagy még egy ennél is ősibb időbe tértünk volna vissza, ahol még a kollektív tudattalanban megmaradt félelmeink határozták meg az életünket, miközben kénytelenek voltunk átérezni a minket körülvevő világ fenségét, magasztosságát is. Amikor pedig megszólaltak a jellegzetes keleties motívumok, melyek a sokszor egészen doomos riffeket ellensúlyozzák, végképp úgy érezhettük, hogy a régmúlt régóta rejtett titkai tárulnak fel előttünk.

 

Egyedül az zavart, hogy a számok végén rövid időre rendre megakadt a lendület, és sem Cristina, sem Andrea nem töltötte ki történetezgetéssel az apró űröket, ám amint belevágtak a következő számba, rögtön újra felpörgött a koncert, és a közönség a zenekarral szinte eggyé válva vetette bele magát a buliba. Végül aztán egy – persze kellőképp rendhagyó – rock and rollal búcsúzott a Lacuna Coil, talán azért, hogy ismét visszazökkentsen minket a mába, ám semmiképp sem abból a megfontolásból, hogy mintegy ezzel készítsék elő a terepet a náluk összehasonlíthatatlanul komorabb és főleg dühödtebb Dimmu Borgir számára. Az viszont, hogy a blokkjuk végére lényegében ledolgozták a késést, egyértelműen a csapat emberi értékeinek bizonyítéka.

 

Van egy olyan sötét gyanúm, hogy másodszor nem fog eljutni hozzánk a Dark Legacy turné, pedig headlinerként is szívesen megnézném a Lacuna Coilt. A Szigeten mindenestre megmutatták, hogy nemcsak a zenéjük miatt érdemes figyelni rájuk, hanem eleve rendkívül szimpatikus társaság. És ugyan itt közel sem voltunk annyian, mint a nagyszínpad közönsége, bennem mindenképp meghatározó élményként marad meg ez a hamisítatlanul szigetes feelinget árasztó buli.