Főkép

George Frideric Handel utolsó előttiként elkészült oratóriumát furcsa kettősség jellemzi: egyrészt maga a komponista ezt tekintette legjobban sikerült művének e műfajban, másrészt viszont elmaradt a közönségsiker, és a művet mindössze háromszor mutatták be Handel életében, felújítására pedig csupán egy alkalommal vállalkoztak, 1755-ben. Az oratórium magyarországi sorsa, ha lehet, még ennél is mostohábbnak bizonyult, és tudtommal 2004 előtt nem is került sor az itteni premierjére. A Művészetek Palotájában először megszólaló Theodorát akkor is a Purcell Kórus és Orfeo Zenekar ismertette meg a magyar közönséggel.
 
Valójában nem különösebben meglepő, hogy a korabeli közönség nem lelkesedett a megalázott Theodora és a kereszténységre áttért szerelme, Didymus vértanúságát feldolgozó műért. Az alapvetően komor történetből ugyan nem hiányoznak a magasztosabb, néhol pedig vidámabb elemek, a zárt számok hangulatát alapvetően inkább a zaklatottság és a szomorúság jellemzi Handel „hepienddel” végződő oratóriumainak fenségessége helyett. Pedig ahogy a komponista megjegyezte annak idején, a keresztények második felvonást lezáró kórusa, a „He saw the lonely youth” még a Messiás híres „Halleluja” kórusánál is jobban sikerült, ám mivel az átmeneti diadalt végül részben önként vállalt áldozat követi, a kórusnak pedig el kell siratnia a hitükért életüket adó hősöket, nehéz valóban emelkedett lélekkel távozni a koncertről. Még akkor is nehéz, ha tudjuk, hogy az ókori tragédiákban, de meg Jézus Krisztus passiójában is az erkölcsi győzelem – utóbbiban ezen kívül a feltámadás is – felülírja az e világi elbukást és a test megsemmisülését.
 
Közhely, hogy hangversenyen fokozottabban érvényesül a zenében rejlő dráma, mint hangfelvételen, most mégis újra meg kellett élnem ennek igazságát. És nem csupán az orgona alá kivetített szöveg tette követhetőbbé a cselekmény kibontakozását, hanem a lélegzetelállító hangzáskép is. Lehet-e, szabad-e másképp előadni ezt az oratóriumot, mint autentikus hangszereken, maximálisan felkészült, megdöbbentően egységesen és tolakodó vibrátó nélkül megszólaló kórussal, valamint szuggesztív, karizmatikus szólistákkal? Persze lehet, és szabad is, hiszen mindenképp minél több emberhez érdemes eljuttatni a muzsika üzenetét, sőt, kifejezetten gyönyörű mai interpretációkat is hallottam már, a Vashegyi György dirigálta koncerthez hasonló élményt azonban sem felülmúlni, sem színvonalában megközelíteni nem képes bármely modern, romantika utáni hangszerekkel és módszerekkel megvalósított értelmezés.
 
Külön érdemes kiemelni a szólistákat, akik a klasszikus-romantikus repertoár mellett elkötelezett legtöbb operaénekessel ellentétben nem igyekeznek minél hatalmasabb hangdobozt létrehozni a saját testükből, hanem – és ez főleg a hölgyek esetében lényeges –, a szemnek igencsak kellemes látványt nyújtanak. Hangjuk ennek ellenére tökéletesen betölti a koncerttermet, mi több, sokszor még a bel canto énekmodor mai képviselőinél is árnyaltabban, érzékletesebben és főleg szenvedélyesebben sikerül megszólaltatniuk a hangjegyekre átültetett drámát. Értelmetlen lenne kiemelni bármelyikőjüket is, hiszen feledhetetlen, amit nyújtottak, de Baráth Emőke és Bárány Péter duettjei, különösen a végkifejletben elhangzó „Streams of pleasure”, valamint a Septimust alakító Jeffrey Thompson „From virtue springs” kezdetű áriája mindenképp a koncert csúcspontjai közé sorolhatók.
 
Handel oratóriumai leginkább mégis a kórusaikról nevezetesek, és amikor a vonósokkal és fúvósokkal együtt megszólalt a kar, valóban mintha kiszakadtunk volna ebből a világból, és a csodák mennyei birodalmába ragadott volna minket a zene. Mindez vélhetően nem kis részben a Theodorát hol a csembaló mellől, hol ténylegese karmesterként levezénylő Vashegyi György érdeme, akinek a jeles angol hegedűs és régizene szakértő, Simon Standage is segítségére volt. Jómagam soha ennyire szép, egységes és telített hangzást nem hallottam még a Bartók Béla hangversenyteremben.
 
Úgy érzem, a Művészetek Palotája az ilyen koncertekkel szolgál rá igazán a nevére, és válik a nemes és kizárólag szuperlatívuszokkal jellemezhető előadások, kiállítások és hangversenyek otthonává. Remélem, még sok hasonló zenei élményben lehet részem ebben az ultramodernsége dacára efféle régizenei koncertek megrendezésére is kiválóan alkalmas épületben.
 
Előadók:
Baráth Emőke – szoprán (Theodora)
Heiter Melinda – mezzoszoprán (Irene)
Cser Krisztián – basszus (Valens)
Bárány Péter – kontratenor (Didymus)
Jeffrey Thompson – tenor (Septimus)
 
Purcell Kórus
Orfeo Zenekar
Simon Standage – koncertmester
Vashegyi György – karmester
 
A hangversenyen elhangzott művek:
George Frideric Handel: Theodora (1749) HWV 68