Főkép

Miközben a xenofób beállítottság patológiás esetei a bejáratnál minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megzavarják a felhőtlen szórakozást, odabent rázendített a Muzsikás. A Muzsikás az a zenekar, akiknél Kodály és Bartók működése óta kevesen tettek többet a magyar népzenei kultúra megőrzéséért és népszerűsítéséért, és egyértelműen a kisujjukban van a Kárpát-Medence folklórjának összes dialektusa, így aztán egyáltalán nem csoda, hogy koncertjeik kivétel nélkül élményszámba mennek.
 
Jóllehet, néha kitekintenek a szoros értelemben vett népzenei keretek közül – ezúttal is hallhattunk modern, már-már rockos akkordfűzéssel és díszítésekkel kísért betyárnótát, emellett pedig előbb kétszer eredeti formájában, majd a témára hosszasan improvizálva megszólaltatták Bartók Béla 32. duóját –, az előadás zömét mégis az autentikus darabok adták, minden esetben a tájegységre jellemző hangszerekkel és megformálásban. És természetesen, ahogy a népzenében kívánatos, rengeteg improvizációval szólaltatták meg a jellegzetes dalokat és motívumokat.
 
Nagyobb, nemzetközi közönség előtti fellépésről lévén szó, elmaradhatatlanok voltak a vendégek. Éri Péter mellett fia, Márton is kontrázott két számban, míg Farkas Zoltán nem csupán Tóth Ildikó partnereként, azaz a táncával színesítette a műsort, hanem többször is gardont akasztott a nyakába, hogy ezzel a félig ütősként használt hangszerrel – hol Hamar Dániellel párban, hol a valóban brummogó nagybőgőt kiegészítve – dobjon, és nem is kicsit, a hangulaton.
 
Mivel a budapestiek meglehetősen gyakran találkozhatnak a zenekarral, a közönség javarészt az épp odatévedt külföldiekből verbuválódott össze, a Muzsikás zenéje mégis betöltötte eredeti szerepét, és sokakat megtáncoltatott – és bár a hallgatóság számát felbecsülve nem ezrekről, még csak nem is százakról beszélhetünk, egyértelműen zajos sikert aratott. Akadt olyan pillanat is, amikor mellettem egy Dimmu Borgir-pólós srác tapsolt ütemesen a muzsikára, felettem egy magyar zászló lengett, mögöttem pedig egymás kezét fogva ropták a valószínűleg pár perccel azelőtt még vadidegen emberek.
 
Hogy a magyar szórakoztató zene egy egészen más vonulatába is belehallgassak, a Muzsikás koncertje után rövid időre belenéztem a Budapest Bár előadásába. Többen is hiányoztak a megszokottnak mondható, noha cseppet sem állandó előadói gárdából, Behumi Dóri, Lovasi András, Németh Juci, Frenk, Keleti András és Szűcs Krisztián épp elegen voltak ahhoz, hogy fantasztikus hangulatot teremtsenek, különösen úgy, hogy a Farkas testvérek és Ökrös Károly mesterfokon művelik mind a cigányzenét, mind a jazzt. És persze mindez a virtuozitás a 20. század jellegzetes slágerzenéivel vegyítve még a színpadi fellépéseken megszokott, teátrálisabb körítés nélkül is abszolút lehengerlő.
 
Ám itt tényleg csak pár – nagyjából nyolc – számot hallgathattam meg, mert sietnem kellett tovább a Deftones koncertjére. A csapat második magyarországi fellépése sok szempontból különbözött az első, Petőfi Csarnok-belitől. Míg ott kizárólag a rajongóik töltötték meg a nézőteret, ezúttal szinte bizonyos, hogy rengetegen csupán véletlenül tévedtek a Rock-Metal Nagyszínpad elé, és ragadtak ott. Kissé enerváltnak is tűnt az indítás, jóllehet azt meg kellett hagyni, hogy ismételten remekül szólt a hangosítás.
 
A metal nu-nak nevezett, tudatmódosított válfaja a Motörhead és a Judas Priest után kifejezetten belassultnak hatott, és sokkal több hasonlóságot mutatott a Pink Floyd pszichedelikus számaival, mint a tradicionális rock and rollal vagy annak közvetlenebb leszármazottaival. Már csak a forgó fények hiányoztak – vagyis dehogy, hiszen a színpadképet alapvetően nem az állandó rohangálás vagy a pirotechnika határozta meg, hanem a hipnotikusan pásztázó reflektorok.
 
Bevallom, attól féltem, nem is lesz itt semmiféle buli, ám mikor Chino Moreno úgy a koncert felénél kiment a kemény mag közé (azért nem stagedivingra kell gondolni, csupán lepacsizott a legközelebb tolongókkal), valami végül megmozdult valahogy. Ettől a pillanattól fogva érezni lehetett az egymásra hangoltságot és a Deftones zenéjéből áradó energiát. Eddig sosem értettem, miért mondják olyan sokan, hogy ez vagy az a metalzenekar legyalulta az agyukat, most azonban megértettem valamit abból, hogy mit érthetnek ez alatt. Rám persze inkább a pszichedélia tett ilyen hatást, mintsem a zakatolás, igaz, a nu által újjáformált thrash-témák kellettek ahhoz, hogy mindez egy időre átírja a belső kódjaimat.
 
Innentől fogva több nem is kellett már nekem, és talán különösen vegyesre sikerült a nap, igazából mégis így lett teljes.