Főkép

Alig negyven évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt volna, hogy magyar közönség autentikus hangszereken előadott francia barokk operáért lelkesedjen az ország legfontosabb hangversenytermében. Voltaképp ugyanilyen valószerűtlennek tetszett volna maga a tény, hogy komoly művész efféle vállalkozásba fog. William Christie és Les Arts Florissants nevű zenekara a Művészetek Palotájában megtartott koncertjükön épp azt bizonyították, hogy a régizenének igenis van közönsége és sikere minálunk.
 
William Christie annak idején, miután a sorozás és a vietnami háború elől Európába költözött, pontosan az elfeledett francia komponisták, elsősorban Marc-Antoine Charpentier és Jean-Baptiste Lully, valamint a Lully stílusával szembeni, forradalmi harmóniai újításairól és a „Querelle des Bouffons” (a francia és az olasz operastílus támogatói közötti vita) révén elhíresült Jean-Philippe Rameau műveinek felújításával szerzett magának és historikus zenekarának hírnevet.
 
Ezúttal Rameau két acte de ballet-ját hallhattuk és láthattuk előadásukban a színpadon, ráadásul két jellegében sok szempontból eltérő művet. Az Anacréonban ugyanis sokkal nagyobb szerepet kapott a kórus, a szólisták közül pedig szinte kizárólagosan az Anakreónt alakító Alan Buet és az Ámor szerepében sziporkázó Hanna Bayodi-Hirt kapott kiemelt szerepet, míg a Pygmalion sokkal több teret adott az énekeseknek és magától értetődően a zenekarnak is, a kórus pedig inkább jelenlétével és mozgásával színesítette a darabot.
 
Pedig nem táncoltak, hiába, hogy a műfaj maga egyenesen megkövetelné ezt az előadóktól. Az acte de ballet ugyanis igencsak furcsa „találmány”, hiszen cselekménye enyhén szólva is hiányos – mondhatnánk, egyetlen határhelyzetre koncentrál, akár a novellák, mi több – akárcsak később a klasszikus balettban –, ez a sűrített eseménysor is inkább ürügyet ad a zenekari betétek és táncok bevezetésére. Persze mindez nem megy az ének rovására, még akkor sem, ha e művekben inkább az airosókkal rokon recitativók dominálnak, s nem a tényleges áriák.
 
Akadtak persze izgalmas kivételek is, például a Pygmalion utolsó ariette-je az azonos című műben, melyet lenyűgöző technikával, eleganciával és meggyőző erővel adott elő Ed Lyon. Szemben a darab egészének inkább a wagneri opera folyamatosságát megelőző jellegével, az efféle áriák sokkal inkább motorikusak és dinamikusak, a hangsúly a virtuozitásra helyeződik át a finomságról és a tiszta prozódiáról. Olaszosnak talán még épp nem mondhatók, ám mindenképp a kor és a korabeli tradíció szülöttei, mintsem tipikusan rameau-i újító pillanatok.
 
Az előadás maga az elfeledett hagyomány felélesztésének és a korszerűségnek különös elegye volt. A felújított eredeti hangszereket vagy hiteles kópiákat megszólaltató zenekar állva játszott, közvetlenül az énekesek mögött-között, így magunk elé képzelhettük, milyen lehetett annak idején az efféle nagyúri szórakoztatás. Csupán a rizsporos parókák, és a finom ruhák hiányoztak; helyettük mindenki feketét viselt (egyedül William Christie néha kivillanó zoknijának vöröse törte meg a kellemes egyhangúságot), és mint már mondottam, nem láthattunk valódi táncokat, csupán néhány pillanatnyi, jelzésszerű táncimitációt.
 
Ezzel együtt, a kivételesen nagyszerű zenei teljesítmény miatt feledhetetlen élmény volt látni-hallani az Arts Florissants-t és világhíres karmesterüket, akik 1992-ben adták ki a Harmonia Mundi gondozásában a maguk maradandó Pygmalion-interpretációját. Talán lesz még ehhez hasonló zenei csemegében részünk, és nem ez volt az utolsó alkalom, hogy a zenekar hazánkba látogatott. A régizene rajongói mindenesetre csodás ajándékban részesülhettek, amihez hasonlóval sajnos nem kifejezetten sűrűn kedveskednek nekünk errefelé, Magyarországon.
 
Előadók:
Emmanuelle de Negri – szoprán
Hanna Bayodi-Hirt – szoprán
Virginie Thomas – szoprán
Ed Lyon – tenor
Alan Buet – bariton
Jean-Yves Ravoux – basszus
 
Les Arts Florissants
William Christie – karmester
 
A hangversenyen elhangzott művek:
Jean-Philippe Rameau: Anacréon
Jean-Philippe Rameau: Pygmalion