Főkép

Koncerteket többnyire komponisták vagy előadók köré szerveznek, a tematikus hangversenyek igencsak ritkának számítanak. Ezért olyannyira különleges Mandel Róbert 600 év hangszercsodái néven futó sorozata, melynek harmadik, utolsó előtti állomásához érkeztünk el a középkor és a reneszánsz után.
 
Ugyan a művek a Savaria Barokk Zenekar tagjainak közreműködésével szólaltak meg, merészség lenne affélét kijelenteni, hogy alapvetően az ő előadásukban gyönyörködhettünk (bármennyire is gyönyörködtetően muzsikáltak).
Sokkal inkább a szervező, Mandel Róbert jelenléte volt a meghatározó; a hangszerek és a több országból érkezett, neves előadók bemutatásával, a zenetörténeti háttér biztosításával ő adta meg a keretet az egyszerre az összhang és a versengés jellemezte barokk zenei esthez.
 
Akadtak persze jól ismert instrumentumok is, mint amilyen a hangversenyt indító Vivaldi mandolin concerto szólóhangszere is, ugyanakkor egészen különleges élmény zenekarral együtt, élőben hallani a parányi „mandulácskát”, melyet a szélső tételekben pizzicatóval, a közrefogott Largóban pedig sordinóval kísért a barokk korra jellemzően amúgy sem népes kamarazenekar.
 
Ha a mandolint aprónak mondtam, ennek épp ellentéte a reneszánsz kellemesen arányos lantjának theorbált, vagyis részben burdonhúrokkal ellátott, hosszú nyakkal kiegészített változata – egy kifejezetten hatalmas pengetős hangszer, a barokk lant, avagy archiliuto.
Az ekképp, hogy úgy mondjam, felturbózott instrumentum már nem csupán énekkíséretre vagy motetta-átiratok megszólaltatására alkalmas, hanem basso continuóval is alátámaszthatja a magasabb szólamot, esetleg szólamokat. Kapsberger „Gavotte”-ja csodálatos erővel szólalt meg a hangszeren.
 
A Morvaországban, eredetileg Gottfriednek keresztelt, ám II. Jakab udvarában alkotó Geoffrey Finger tipikusan angol (Lullytől Blow majd Purcell révén átvett és finomított formát képviselő) „Ground”-ja úgyszintén lenyűgözően hatott. A szinte hihetetlen finomsággal kidolgozott barokk gitár – a mai nejlonhúros, klasszikus gitárok jóval kisebb testű elődje – és a barokk hegedű játékos párbeszéde egészen különleges színt vitt az estébe.
 
A koncerten megszólaló egyik legmeghökkentőbb hangszer, a hatalmas hangdobozú lantcsembaló Mandel Róbert elmondása szerint talán soha nem is létezett abban a formában, melyben ez alkalommal megismerhettük, a korabeli leírások és némi invenció segítségével Romanek Tihamér magyar hangszerkészítő mester mégis elkészítette azt.
A zenei élmény egyértelműen azt igazolta, hogy megérte fáradozni vele. A bélhúrok összehasonlíthatatlanul lágyabban szólnak a hagyományos csembaló fémhúrjainál, aminek köszönhetően a d’Anglebert-darab a megszokottól jelentős mértékben eltérő hangzásképpel csendülhetett fel.
 
A másik egészen rendkívüli instrumentum a vonós létére valóban a trombita hangját idéző tromba marina, vagyis tengeri trombita. Leírhatatlan élmény volt, ahogy Thilo Hirsch játszott a szimpatikus húrokkal felszerelt, de alapvetően egyhúros hangszeren, hiszen a vonót nem a hatalmas hangszertest felett, hanem a fejhez közel kell a húrhoz érinteni, hogy a harmonikus felhangok megszólaltatásával létrejöjjön a trombitáéhoz valóban kísértetiesen hasonlatos hang.
A lantcsembalóval ellentétben a tromba marina egészen bizonyos, hogy ténylegesen létezett, hiszen a koncerten magszólaló instrumentum egy barokk eredeti tizedmilliméter pontosságú kópiája volt.
 
Noha a cimbalom közel sem számít ennyire szokatlannak – mi magyarok, ugyebár, immár két évszázada nemzeti hangszerünkként tekintünk a viszonylag nagy testű, pedálos cimbalomra –, annak barokk változata, amely sokkal több közös vonást mutat az eredeti perzsa pszaltériummal, egészen különleges szólóhangszerként tűnik fel a komolyzenében.
Salulini cimbalomversenye hamisítatlanul olasz barokk darab, és bár, mondjuk, a hegedű húrjait mindvégig ujjainkkal kell leszorítani, a cimbalomhúrokat időnként letompító érintés valamiképp ennél összehasonlíthatatlanul mélyebb intimitást sugall zenész és hangszere között.
 
A koncert két utolsó darabjában a versailles-i udvar pásztori hangulatot idéző hangszerét, a többnyire musette-ként emlegetett pásztordudát hallhattuk. Delavigne és Corrette műveiben a burdonsípnak köszönhetően önmagát kísérni képes instrumentum leghíresebb megszólaltatóját, a Jordi Savall és William Christie zenekaraival gyakran együtt játszó Jean-Christophe Maillard-t hallhattuk, és a Salulini-concertóval egybevetve megtapasztalhattuk a jól megmutatkozó különbséget az olasz és a francia stílus között.
 
Úgy érzem, Mandel Róbertnek és meghívott vendégeinek köszönhetően egyedülálló élményben lehetett részünk a koncerten, melyhez hasonlót sokat lenne érdemes szervezni még. Egyre azonban biztosan sor kerül, hiszen a Művészetek Palotájában rendezett koncertsorozat keretében, május 29-én klasszikus hangszercsodákkal ismerkedhetünk.
 
Előadók:
Szabó István – mandolin
Győri István – barokk lant, barokk gitár
Vitárius Piroska – barokk hegedű
Kovács Margit – lantcsembaló
Thilo Hirsch – tromba marina
Elisabeth Seitz – barokk cimbalom
Jean-Christophe Maillard – musette (barokk duda)
 
Savaria Barokk Zenekar
Németh Pál – barokk fuvola, művészeti vezető
 
A hangversenyen elhangzott művek:
Antonio Vivaldi: C-dúr mandolinverseny RV 425
Giovanni Girolamo Kapsberger: Gavotte
Geoffrey Finger: Ground
Jean-Henri d’Anglebert: d-moll szvit
Jean Baptiste Prin: „Concert dans le parc de Versailles” (Concert de Trompette Marine)
Paolo Salulini: G-dúr cimbalomverseny
Filibert Delavigne: Les Fleurs (duók)
Michel Corrette: Concerto „Les Amours de Thére se et de Colin”