Főkép

Ha az irodalomban létezhet olvasói (lisible) és írói (scriptible) szöveg, miért ne létezhetne hallgatói és zenészi muzsika?
És ha elfogadunk ilyen felosztást, akkor Pat Metheny kétségtelenül az utóbbi kategóriába tartozik, miközben egészen sajátos, iskolatermető játékstílusa és szerzeményei a nagyobb közönségnek ugyanígy emészthetőek lehetnek (habár ugyanez igaz a már említett, intellektualizált irodalmi alkotásokra is).
 
Metheny titka talán az a játékmód lehet, ahogy még a legabsztraktabb harmóniai megoldásokba és rögtönzésekbe („Phase Dance”) is képes beépíteni valamit, ami azonnal megragad – mind érzéki erejével, mind dallamként a fülünkben –, ugyanakkor a legegyszerűbb, a popzenétől sem idegen melódiákat és akkordmeneteket („This Is Not America”) is sikerül olyan hangokkal, beszúrásokkal, késleltetésekkel, ritmusokkal elvontabbá tennie, hogy egyetlen pillanatra sem érezzük banálisnak vagy közhelyesnek a számokat.

Gitárhangzása, szólói, no meg együttese tökéletes összhangja pedig eleve garanciát jelentenek arra, hogy a Pat Metheny Group fellépésein bármikor rendkívüli koncertélményben részesülhetünk.
 
Így volt ez 19 évvel ezelőtt is, amikor először volt szerencsém élőben meghallgatni a csapatot, és az az előadás életem egyik legnagyobb koncertélménye maradt. Metheny azóta számos alkalommal és formációval ellátogatott hozzánk, így lényegében minden zenei arcával megismerkedhettünk már.
Ezúttal elsősorban a Pat Metheny Group (1978) és a Letter From Home (1989) közötti korszakból hangzottak el kompozíciók, tehát visszatekintésként, kellemes múltidézésként is felfoghattam volna az eseményt, ám a mostani koncert sokban különbözött a sok év előttitől.
 
Ugyan nyilvánvalóan csalfa szerető az emlékezet, mégis biztosra veszem, hogy a Budapest Sportcsarnok-beli első találkozáskor sokkal több volt a – jó értelemben vett – hatásvadászat, a bódító, merengésre késztető dallam, a nem mindenáron a virtuozitásra játszó improvizáció.
Most nagyobb teret kapott a hagyományosabban dzsesszes muzsika, és néha egyetlen frázison belül hallhattunk a brazilos-latinos stílus és a standardok közötti átmenetet.

Változatosságban azonban nem volt hiány, hiszen a klasszikus gitáron előadott szólószámtól („Farmer’s Trust”) a klasszikus, bőgő és dob körökkel színesített kvartett-muzsikálásig („Have You Heard”, „Last Train Home”) a free jazzen kívül szinte mindenből kaptunk ízelítőt, amivel a Pat Metheny Group vagy Metheny önmagában és más muzsikusokkal valaha próbálkozott.
 
A leggyönyörtelibb, nosztalgikus pillanatokra akkor került sor, amikor az „Are You Going With Me?”-ben Metheny ismét kezébe vette gitárszintetizátorát. Ez egyértelműen a Travels, a szélesebb, nem csupán szakmai vagy jazz-fanatikus közönség körében tapasztalt áttörést hozó koncertalbum korszakát idézte fel.

Amikor pedig megszólalt a 42 húros Pikasso I hárfagitár, rögtön egy másik, álomszerű világban találtuk magunkat, ahol a szitár indiai misztikuma keveredett a hárfa kelta varázsával és klasszikus finomságával, valamint a spanyol temperamentummal és a jazz improvizatív szabadságával.
 
Néha csak ültem, és magamról, a külvilágról teljesen megfeledkezve hallgattam a négy zenészt, akik mindegyike (a billentyűs hangszereken Lyle Mays, bőgőn Steve Rodby, a dobokon pedig a legújabb tag, Antonio Sanches) csak a legkiválóbbakkal együtt említhető zenész, együttesen pedig képesek csodát teremteni a színpadon.