FőképNagy erőfeszítések közepette sikerült emberi formába hoznom magam szombaton, hogy eljuthassak a Stagediving fesztiválra, ami sorrendben már a hetedik, számomra viszont az első volt.

Az est folyamán öt zenekar lépett színpadra, azok közül is leginkább a Watch My Dying lemezbemutató műsora érdekelt, mivel a csapat pályafutásának eddigi legjobb lemezével rukkolt elő idén.
A többi zenekart - a Dalriadán kívül - még nem volt szerencsém látni és/vagy hallani, így aztán rájuk is kíváncsi voltam.

Sajnos a Nasmithről rögtön le is csúsztam, érkezésemkor már a Cadaveres nyomult a színpadon az ekkor még csupán maroknyi, ámde lelkes közönség előtt. A fiúk keményen tolták tribal metalcore-nak nevezett zenéjüket és láthatóan nagyon élvezték a zenélést.

A Cadaveres különlegességét az adja, hogy a hagyományos felállástól eltérően a dobos mellett egy másik ütős is rásegít az alapozásnál.
Ez az általam is ismert stúdiódalokban közel sem tűnt annyira egzotikumnak, mint élőben, ahol egyszerűen lenyűgöző volt látni/hallani, mekkora összhangban nyomják együtt a srácok. 
Persze a többiek is elég meggyőzően adták elő magukat, szinte felszántották a színpadot, akkora átérzéssel játszottak.

A Cadaveres zenéjén egyébként bőven van mit fogni: a hagyományos üvöltözős, agresszív énekstílust olykor némileg dallamosabb, közérthetőbb témák váltják, de nagyon tetszettek a dalok zömében fellelhető lassú, doomos őrlések és kiállások is.
Még ha nem is az én zenei világom a banda által képviselt stílus, a koncertet ennek ellenére nagyon élveztem, főleg mert jó volt látni, hogy a banda is beleadott mindent.

Ezt követte a Watch My Dying műsora, ami meglepetés vendégekkel is kecsegtetett. Ez némi reményt keltett bennem, miszerint talán végre most legalább nagyjából közelít majd az élő muzsika a lemezen hallhatóhoz.
Az együttes ugyanis kicsit magasra teszi a lécet a stúdiólemezekkel, amit aztán koncerten nem is tudnak ugyanúgy prezentálni.

Amúgy ezzel néha nincs is nagy baj, mert a zenéjükben levő súlyosság minden esetben átjön, így aztán önfeledten lehet zúzni a koncerten, épp csak azok az apró finomságok vesznek el, amitől kicsit többek ők egy mezei metalzenekartól.

Nos, ilyen pillanatok most is voltak, de szerencsére azért most jóval közelebb jutottak az általam is megszokott és megismert színvonalhoz. Az élő megszólalásuk sokat változott, mióta utoljára láttam őket, mivel egy gitárossal karcsúbbak lettek.

Ez a változás egyszerre előny és hátrány. Előny azért, mert jóval érthetőbbek lettek, a zúzáson és őrlésen túl most átjöttek a rejtett megoldások, az effektek és az ének is. Hátrány, hogy ugyan így is rendesen megdörrentek és elég vastag volt a hangzás, de (leginkább a régi dalokból) hiányzik a masszív ritmusozás.
Mivel nekem az érthetőség a fontosabb, azt mondanám, hogy inkább maradjon így a továbbiakban is.

A program nagyrészt a Moebiusra épült ugyan, de azért szerencsére régebbi dalok is előkerültek.
Talán a srácok is érzik, hogy legutóbbi lemezük, a Fényérzékeny nem lett akkora durranás, mint a többi, ezért másodsorban a Klausztrofóniáról játszottak.

A beharangozott sztárvendégektől kicsit többet vártam, de meglepetésemre nélkülük is teljesen jól elő tudták adni a számokat. „Az utolsó hívás” például így is hibátlan volt (az egész műsor alatt itt volt legjobb a hangzás is).
Azért örülök, hogy ketten eljöttek és a Neck Spraines Áron András közeműködésével hallhattuk a „Leggyorsabb mártírt”. Az igazi tetőpont persze a koncert végén elhangzó „Éter” volt BZ (Wendigo, After Crying) segítségével, ami a korong egyik legjobbja.

Azért azt muszáj megjegyeznem, hogy lehetett volna még javítani a buli minőségén és ez megint nem a fellépőkön múlott.
Nem állítom, hogy folyamatosan visszatérő hiba ez a Diesel Klub kapcsán, mert van ellenpélda, de a hangerőt megint iszonyatosan magasra állították, ami így már zavaró volt.

Sajnos pont az ilyenféle extrém súlyos-zúzós muzsikák esetében ez azt eredményezi, hogy a hangzavar az élvezet kárára megy és most is ez történt. Szerintem ha kissé halkabban szólt volna az egész, az attól még bőven metal és talán az ember füle sem cseng még másnap reggel is.

Konkrétan ez volt a fő  problémám a Dalriada showja közben is, akik ugyan most elmondhatják, hogy jobban szóltak, mint mikor legutóbb láttam őket a Rockmaratonon, csakhogy most a ló túloldalára estek.
A rendkívül elegánsba öltöztetett csapat egy kis népzenés öröménekléssel nyitotta az estet, ahol a Fajkusz Banda húzta a talpalávalót és amire még a legzordabb metalosok közül is sokan táncra perdültek.

Ezt követően bele is csaptak a lecsóba, és valahol itt vesztettem el az érdeklődésemet a már fent említett gond miatt.
A Dalriada egyébként valahogy szintén nem fogott meg soha és nem is igazán tudom megfogalmazni, hogy a mi a gondom velük. Az mindenesetre most is bizonyítást nyert, hogy a hangszeresek értik a dolgukat és zeneileg vannak nagyon jó megoldásaik, csak talán még ki kell forrniuk és több egyéniséget vinni zenéjükbe.

Közelgő új lemezükről játszott dalaikat amúgy élvezet volt hallgatni és a háromtagú Fajkusz Bandával kiegészülve most már valóban és visszavonhatatlanul is folk metal együttesnek néznek ki, úgyhogy az is lehet, hogy még csak most fognak igazán befutni és sikereket elérni.

A Dalriada műsorának végére sajnos feléltem minden energiatartalékomat, így a 1 Kill Embrace fellépését már nem tudtam megvárni, helyette a távozás mezejére léptem, de sok élménnyel gazdagodtam és úgy érzem, a magyar zenékkel szemben táplált előítéletem megint enyhült keveset, végtére is a látottak/hallottak alapján állíthatom, hogy nálunk is vannak világszínvonalú zenekarok.