Főkép

Az egy nappal korábbi Loreena McKennitt koncert után enyhén szólva éles hangulati váltást jelentett ez a buli, de az élmény nem volt szerényebb.
 
A váci Sunday Fury mindent megtett, hogy a közönség már megérkezett tagjait meggyőzze.
 
Már náluk is eszement hangosan szólt a cucc, amitől kissé összefolytak a dalok, pláne, hogy az első néhányat szinte szünet nélkül darálták le, de az most is lejött, hogy az enyhe hardcore meg thrash hatásokkal kevert sludge/stoner zenét igen prímán tolják.
 
A Down által képviselt New Orleans-i vonalon mozognak, és az egyetlen bajom velük, hogy kevés igazán karakteres dallamuk van.
A záró „Fool Me” tetszett most a legjobban, abban megvan az a sokat emlegetett fogós refrén is, meg a blues-os témák is jól estek a mázsás riffek után.
 
A kanadai VoiVod a metal történetének egyik legkreatívabb zenekara, bár sikereik messze elmaradtak a színtérre kifejtett hatásuktól. Kicsit olyanok ők a metal számára, mint Philip K. Dick a sci-fi irodalomban.
 
Nem véletlenül említem épp őt, hiszen a szövegeket is író dobos, Michel „Away” Langevin egyik fő kedvence.
A VoiVod egyebek mellett arról is híres, hogy számos albumukon keresztül mesélték a nevüket is adó karakter sci-fi történeteit, melyeken keresztül talán minden más metal bandánál korábban foglalkoztak olyan komoly témákkal, mint a nukleáris fegyverkezés, a technika fejlődésének árnyoldalai, vagy épp az ezekre épülő cyberpunk jövőképek.
 
Más kérdés, hogy számomra az 1993-as The Outer Limits volt az utolsó 100%-os anyaguk. Az azóta készülteket is szeretem, de azok már nem olyan meghatározó erejű alkotások.
 
Ráadásul 2005-ben elhunyt a gitáros, Denis D`Amour, azaz Piggy, és mindenki azt gondolta, ez a VoiVod végét jelenti.
Ugyan megjelent azóta két album, amiket a Piggy hagyatékából, a laptopjára mentett gitártémáiból készítettek, de arra azért nem számított senki, hogy turnézni fognak...
 
Ám ezen az estén a szintén kanadai, szintén régóta zenélő Dan Mongrain tökéletes utódnak bizonyult: a hatalmas hajú, jó húsban lévő ember maximális alázattal, ugyanakkor lenyűgöző tudással interpretálta Piggy jellegzetes hangzású, senki máséval össze nem téveszthető témáit. Emellett óriási elánnal mozgott, csakúgy, mint a többiek.
 
Bár már kétszer jártak Budapesten (egyszer a Neurosis, egyszer pedig a Therion előtt), az eredeti énekes Snake-et és basszusgitáros Blacky-t még nem volt szerencsém élőben látni.
 
Snake a videókról jól ismert őrült mimikájával, hosszú karjai-lábai miatt esetlennek tetsző mozgásával épp olyan emblematikus figura, mint Blacky a maga Star Wars-ba illő külsejű és mennydörgő hangzású basszusgitárjával.
Rájuk is igaz, akárcsak Away dobolására, hogy a játékuknak is megvan a saját karaktere, de arra nem is számítottam, hogy 28 évvel a megalakulásuk után ilyen bődületes erővel és energiával tud megszólalni a zenéjük!
Gondolom, aki most látta őket először, nem is tudta befogadni.
 
Meg fura is volt, hogy az egykoron futurisztikus zene most old school-nak hat, ám minden egyes dal sütött!
Magam a Dimension Hatröss (1988), Nothingface (1989), Angel Rat (1991) és The Outer Limits (1993) négyest sorolom legnagyobb, örök kedvenceim közé, s ezekről csupán 5 dal hangzott el, az Outer-ről egyenest semmi, de a korábbi nóták is lenyűgözőek voltak.
 
A ’84-es debüt War and Pain-ről a „VoiVod”-dal nyitottak, ami maga volt az esszenciális káosz-thrash.
A korai idők pusztító ereje mintha csak sűrűsödött volna az eltelt évek alatt, de az először a ’87-es Killing Technology-n jelentkező komplex, progresszív témák is káprázatosan szóltak.
 
A precíz, szinte emberfeletti intelligencia és a technika által a világra szabadított (vagy szabadítható) rombolás tökéletes megjelenítéseként szólaltak meg az olyan számok, mint a „Ravenous Medicine”, az „Overreaction”, a „Tornado”, a „Nothingface”, a „The Unknown Knows”, vagy épp örök kedvencem, a „Tribal Convictions”, aminek törzsi dobolásától, kitekert énektémáitól most is a csontvelőmig átjárt a borzongás.
 
Könnyedebb pillanatokat csak az új lemezről (Infini) elővezetett, abszolút jól helytálló „Global Warning” illetve az Angel Rat pszichedelikus rock & roll-ja, a „The Prowl” jelentettek.
 
Ám még ezeken is túltett a zárás, a Piggy emlékének ajánlott „Astronomy Domine”, egy ’67-es Pink Floyd dal feldolgozása.
Ez mindig is tökéletesen illett a VoiVod-hoz, ám ez a pesti verziója sötétebb, félelmetesebb volt, mint bármikor korábban. Mintha csak a mélyűrre nyitott volna kaput. Megrázó élmény volt.
 
Ezek után a Down szinte csak a hab volt a tortán, noha miattuk egyértelműen többen jöttek.
 
Ez a New Orleans-i formáció a ’90-es évek első felében alakult, sokáig csak néhány szerencsés juthatott hozzá a demófelvételeikhez, mígnem ’95-ben a világra szabadították NOLA című debütalbumukat, ami az évtized egyik legfontosabb és legnagyobb hatású metal lemeze lett.
 
Sokáig úgy tűnt, nem lesz folytatás, de aztán 2002-ben kijött a Down II: A Bustle in Your Hedgerow, két éve pedig a Down III: Over the Under. Ám ezek már nem tudták megismételni a NOLA zabolátlan, nyers, spontán zsenialitását.
 
Önmagukban véve remek albumok, melyek még mélyebbre ástak a southern rock illetve a Led Zeppelin adta gyökerek között, de semmiképp sem hathattak akkora meglepetésként, mint mikor ’95-ben az egész világ számára nyilvánvalóvá vált, hogy Phil Anselmo Pantera-énekes, Pepper Keenan (C.O.C.) és Kirk Windstein gitárosok, Jimmy Bower dobos és Todd „Sexy T” Strange basszer micsoda irdatlan muzsikát kalapáltak össze szabadidejükben tartott, marihuána füsttel elárasztott összeröffenéseiken!
 
A New Orleans-i mocsarak fojtogató gőzeit öntötték itt metal zenébe, amihez a másik alapot a Black Sabbath szolgáltatta, plusz southern bandák és a Led Zep, és annál zsírosabb, koszosabb, zsigeribb és súlyosabb muzsikát még nem sokat hallhatott a világ!
Miközben Phil óriási dallamokat is kipréselt magából, és persze messze nem csak zúzós dalokat írtak. Nem, ez mindenképp egyszeri és megismételhetetlen dolog volt.
 
Ezzel együtt a koncert elejét nem igazán élveztem, hiába kezdtek a „Hail the Leaf”-fel a NOLA-ról.
Olyan iszonyatos volt a hangerő, hogy egymásra torlódtak a riffek. Ez nem az a zene, ahol nagy szerep jut a cizellálásnak, de ez így akkor is élvezhetetlen volt. Aztán egyenesbe jött a dolog, és a közönség végig együtt lélegzett a csapattal (kevés oxigént és sok füstöt, persze).
 
Az hamar kiderült, hogy Anselmo hangja már tényleg nem a régi, ennek számlájára írom, hogy nem volt „Temptation’s Wings”, és hogy a ráadásban elhangzó „Stone the Crow” gyönyörű dallamait is inkább a népekre bízta.
Frontemberként persze továbbra is kiváló, bár kevesebb hergelés és több ének szimpatikusabb lett volna.
 
A többiek, szintén egytől-egyig metal legendák, nagy vehemenciával zúztak, és alapvetően azért rendben is volt a dolog.
A csúcspont számomra, eltekintve a ráadástól, a Dimebag (Pantera-gitáros) emlékének ajánlott „Nothing In Return (Walk Away)” volt a III-as lemezről – ebben tényleg átjött a doom zene világfájdalma.
 
A zárás pedig természetesen a „Bury Me In Smoke” volt, minden idők egyik legnagyobb, egyben legparasztabb, legsúlyosabb metal riffjével.
A nóta vége felé a teljes VoiVod legénység feljött a színpadra, Snake-et kivéve ki-ki átvette a maga hangszerét (ő viszont egy borospohárral és egy spanglival táncolta körbe a színpadot...), és hát nem játszották gyengébben a témát, mint Kirkék!
 
Az össznépi örömködés okát az adta, hogy ilyen koncert csak nálunk volt, másutt legfeljebb fesztiválokon lépnek fel együtt, nem külön bulin.
Mondjuk úgy, az épp nem zenélő srácok bájosan bumfordiak voltak, mintha valami csúful besztónult, munkanélküli Mikulások partyját láthattunk volna. Ezt a szívet melengető képet megőrizve jó emlékezetünkben mehettünk ki az esőbe, ami így persze senkit nem zavart.