Főkép

Akár divatbemutatónak is beillett volna a gótikus zenéket felvonultató minifesztivál, melynek két húzóneve a metalcore műfaj még mindig viszonylag frissnek nevezhető svéd felfedezettje, a Sonic Syndicate, no meg az ugyancsak svéd industrial metal csapat, a Deathstars.

Ugyanis a Karácsonyi lidércnyomásból visszaköszönő szerkóktól és a deathstarsos tányérsapkáktól a hagyományos vörös-fekete, fűzős és/vagy csipkés összeállításokig lényegében a gótikus divat teljes skáláját felvonultatták a színpad előtt.
Ami számomra újdonságnak tűnt, az a fekete szarukeretes szemüvegek dominanciája volt.
 
Mivel engem elsősorban a két nagyágyú érdekelt, csupán a koncert nagyjából felét néztem végig. Rögtön az első zenekart kihagytam, de mikorra a nemrégiben első albumukkal bemutatkozó Dharma a színpadra lépett, már bent voltam a helyszínen.
 
A zenekarból tagadhatatlanul nem hiányzik a tehetség. Nicia hastáncos fellépő ruhája és általában a kissé keleties (sokszor a Lacuna Coiléra emlékeztető, de annál valamivel keményebb, könyörtelenebb) hangütés vélhetően el tudja majd adni a zenekart, igazi egyéniséggel ellenben még nem rendelkezik a csapat.
 
A számok túlzottan egyneműek, a funkis slap basszus ugyan jó alapot ad a dögös dobokkal, időnként azonban elkelne egy-egy ballada.
A gitár megszólalása sajnos teljesen jellegtelen, a HDD-ről bejátszott billentyűs szólamok többségében feleslegesek és hiába jó az ének, az egészből rettenetesen hiányzik még az átütő erő. És az igazi sláger.
 
A Gyöngyvér rajongótábora érezhetően régebbi és népesebb, mint a két éve alakult előző csapaté, ráadásul itt már a gitárok is úgy szólalnak meg, ahogy az egy efféle bandához illik – vagyis alapvetően nyersen, torzítva pedig jól kivehető harmóniákkal és karakteresen.

A csapat lelke azonban, úgy tűnik, Dózsa Erik énekes, aki amellett, hogy valóban jó torkú és színpadra termett előadó, elsősorban a fiatal lányokra hat, leginkább az ő szívüket dobogtatja meg.
Nekem viszont Jeppe (alias Vódli Csaba) dobolása jött be leginkább, mivel szerintem a szó szoros és átvitt értelmében is ő adta meg a Gyöngyvér zenéjének egyéni jellegét.

A túlbonyolítottság, a túlzott intellektualitás azonban, ami ismét csak zavaró zenei homogenitással párosult, rájuk is jellemző, és e téren sokat kell még fejlődniük.
 
Mindez talán fel sem tűnt volna, ha utánuk nem a Sonic Syndicate lép fel. Mert amit ők művelnek, az egyszerűen lehengerlő. Ilyen egyszerűen nem létezik.
Az a dübörgő energia, az az elementáris, a színpadról a közönség felé kiáradó erő, ami a koncertjüket jellemezte, nem egyszerűen fiatalságukból fakad, hanem sokkal több annál.

És még csak azt sem mondhatnám, hogy technikailag fölébe emelkedtek volna az előttük fellépőknek. Mégis pontosan azt adták, amiért érdemes kimenni egy metal koncertre.
 
A dob és a gitárok tipikus thrash és hardcore témákat hoztak, miközben a csinos bőgős lány, Karin Axelsson keményen, de közel sem cséphadarószerűen basszusozott.
Roland Johansson tiszta éneke jobb szó híján lenyűgöző, s különösen a „Contradiction”-ben mutatkozott meg teljes pazarságában, és nekem még a hörgése is jobban bejött, mint Richard Sjunnessoné, pedig az ő hangja sem tartozik a kis oda nem figyeléssel észrevétlenül maradók közé.
 
És szégyen vagy sem, nekem a Sonic Syndicate maradt az est igazi fénypontja, mert ezzel az egyszerűségében tökéletes zenével, ezzel az ellenállhatatlan energiával végeredményben – de ez pusztán magánvélemény – lemosták az utánuk következő nagyobb nevet, a Deathstarst is.
 
Pedig az extrém külsőségekről és nyíltan erotikus megnyilvánulásaikról híres zenekar ugyanúgy megmozgatta a közönséget, ugyanúgy fizikai kapcsolatba került velük, hiszen a színpadot semmi sem választja el a nézőtértől, így lepacsizhattak az első sorokban tolongó lányokkal, odanyújthatták gitárjaikat, hogy rajongóik megérintsék azokat.

És nem is az okozott problémát, hogy az egyik gitár rögtön a blokkjuk elején bedöglött és meg sem szólalt. Mégsem hatottak rám olyan mértékben, mint amikor először láttam őket.
 
Mert Andreas „Whiplasher” hangja tompának tetszett a Sonic Syndicate-es Rolandé után, és az indusztriális metalban sincs annyi töltet, mint a minden pillanatban kirobbanni készülő metalcore-ban, és talán a szellembillentyűkből is túl sok volt megint…
 
Összességében mégis kellemes este volt, négy teljességgel eltérő stílusú zenekarral, a gótikus farsang hangulatához illő ruhakavalkáddal és egy valóban fergeteges, változatos, megunhatatlan koncertanyaggal előrukkolni képes előadóval.