FőképRégóta ki akartam menni Angliába egy pár hónapra, hogy elmerüljek az angol kultúrában, koncertekre, színházi előadásokra járjak, naphosszat antikváriumokban böngésszek, utcán beszédbe elegyedjek boldog-boldogtalannal.

Ez az álmom ugyan még nem teljesült, de nagyon megörültem, hogy Anglia egy darabkáját mégis Magyarországra hozza a Bárka Színház, mégpedig a londoni Factory társulat egy kisebb kontingensét.
Az angol főváros színházi világában megismételhetetlen kult-klasszikusként emlegetik a Factory Hamletjét, még ha suttogó propagandával is szerzik híveiket.

Nem véletlenül írom, hogy megismételhetetlen ez a kísérlet. Kritikus számára kétségbeejtő módon vagy minden egyes előadásukat külön kritika illetné, vagy pedig néma csend. De miért volna értelmetlen színikritikát írni egy darabról, legyen az bármilyen formabontó?

Nos, ilyen Hamletet garantáltan nem fogok még egyszer látni. Az előadás kezdete előtt a színészek ugyanis még nem tudják, kinek a szerepét játsszák aznap. Mindannyian több szereplő szövegét is megtanulták, és a közönségből kiválasztott párok kő-papír-ollózásával választanak maguknak szerepet.

Ezt persze csak akkor láthatják a szerencsések, ha tudják, az éppen aktuális héten hol játszik a társulat. A következő helyszín csak az előadást megelőző néhány nap tudatják a bennfentesekkel.
Ugyanilyen gerilla-színházi módszerekhez folyamodnak akkor is, amikor a díszlet kerül szóba, hiszen díszlet sincs abban az értelemben, ahogy a nézők egy hagyományos előadáson megszokhatták.

Amerre járnak, mindig kitöltik a rendelkezésre álló teret, azt használják színpadul. Ha színházban, akkor egy másik előadás díszletei közt, ha a londoni Tower-hídon, akkor a puszta tér nyílik meg előttük.
A Bárka vívótermén kívül például a színházi büfé és hall légköbméterein osztozott a közönség a játszókkal.

Flashmobokra emlékeztető esztétikájukra jellemző az is, ahogy a társulat színházi kellékké avat majd’ minden, a leendő közönség által hozott tárgyat, legyen az plüssoroszlán, csupasz gitárnyak, vagy egy rózsaszín hózentróger.

A két társulat együtt él környezetükkel, és egy pillanatra sem felejtik el, hogy színházat csinálnak: az éppen aktuális fotókiállítás megfagyott mozdulataiba egy-egy pillanatra beletorzuló színészek élő bizonyítékai annak, hogy nem csak abból lesz színház, ha telt ház előtt játszanak egy előre elpróbált darabot, hanem létjogosultsága van a Színház 2.0-nak, amiben a közönség tárgyai vagy a színészek és szerepek egyedi hálózata teszi igazi színjátszássá az előadást.

A magyarországi „színházi kísérletnek” - mert Tim Carrollék is játékos kísérletnek tekintik Hamletjüket - különleges ízét az adja, hogy az idáig is mindenféle kavarccsal kiszélesített és eltávolított eseményhorizont még tovább tágul, amikor a felkészült angol színészeket összeeresztik a módszert frissen elsajátító magyar kollégáikkal.

A véletlenszerűség és a meglepetés ereje kissé csorbul, amikor Carroll Hamlet kisorolása után egy listáról sorolja, melyik szerephez milyen nemzetiségű színészt rendelt, de a kreatív káosz azonnal feléled, amikor a kő-papír-ollózó közönség átveszi a szereposztás játékos terhét.

Gyönyörű káosz, azt meg kell hagyni. A legmegragadóbb talán az utolsó színben magyar-angol és angol-magyar szótárból párbajozó Hamlet és Laertes képe.
Kevés olyan látványos példája van a kultúrák közötti együttélésnek és csatának, mint amikor egymás szavait olvassuk a másik fejére, és Bárkában látott előadáson újra bebizonyosodott, hogy a szavaknak milyen hatalma van, és milyen értelmetlen a bosszú, ahogy minden vérontás.

Erre például szolgál még a negyedik felvonás során egy asztalról felkapott kötet, Csíkszentmihályi Mihálynak az Áramlatról szóló munkája. Keresve sem lehetne találni jobb könyvet, amiből a véletlenszerűen felolvasott mondatok hirtelen jelentőséggel telnek meg.

Mert amíg a színészek benne vannak a játékban (és ebbe beletartozik az is, ha időnként súgók segítik őket), amíg él a tér és áramlanak az improvizáció hirtelen ötletei, addig a színház is élő, csodálatos élmény marad, nem pedig holt emberek szavainak zombiként citálása.

Tim Carrollnak, a Factorynak és a Bárka társulatának sikerült az eredeti shakespeare-i szellemiség jegyében egy olyan egyszeri és egyszerű előadást létrehozniuk, amin a közönség hangosan röhög, hiszen ők is be vannak avatva a színházcsinálás misztériumába.

Itt a nézők is tagjaivá váltak annak a tűnékeny és behatárolhatatlan páholynak, ahol az emberi kísérlet lombikjában újabb és újabb alkímiai formulák mintájára vegyülünk össze nap mint nap, ki-ki az éppen ráosztott szerepe szerint.

Fotók: Garamvári Gábor