Főkép

A Maiden-lányka műsora után az egyre növekvő tömeg hatalmas lelkesedéssel várta a nulladik nap egyetlen igazi vonzó programját. Meg sem próbáltam a tömeg belsejébe, netalán az első sorok valamelyikébe befurakodni, hiszen már a kezdés előtt óriási embertömeg gyűlt össze.

A koncertet egy kis video összeállítás előzte meg a kivetítőkön, amin végigkísérhettük a zenekart egy koncerthelyszínre való megérkezésük alkalmával, amit ők már nem hétköznapi módon adnak elő. A turnébuszok ideje lejárt, manapság már csak a repülő jöhet szóba, óriási Iron Maiden logóval, és természetesen Dickinson kapitánnyal a „volán” mögött.

Ezek után az Iron Maiden történelmének legerősebb felállásával és legsikeresebb dalaival elfoglalta a színpadot, hogy meglengesse a brit heavy metal dicső zászlaját.

Aki látott már élő fellépést, vagy esetleg koncertfelvételt az együttestől, annak talán nem is akkora meglepetés, hogy a show tökéletes és igazán grandiózus. A színpadkép a Powerslave egyiptomi világát idézte meg és ezen túl is minden a helyén volt: a világítás, az időnként felcsapó lángnyelvek és persze a zenekar is csúcsformában.

Bruce Dickinson minden megnyilvánulásában maga a metal (még furcsa nadrágja ellenére is), Steve Harris közönség felé vicsorgása, Janick Gers gitárpörgetése, Dave Murray visszafogott mosollyal kísért játéka és a többiek, akiket sajnos nem láttam.

Amiben különleges volt ez a műsor, az leginkább a setlist, amit valóban a hőskor legnagyobb dalaiból válogattak össze. Az olyan elmaradhatatlan és örökbecsű slágerek mellett, mint az „Aces High”, a „Run to The Hills”, a „2 Minutes to midnight”, vagy a „The Number of the Beast”, ezúttal olyan dalok is előkerültek, amelyeket ritkábban lehet élőben hallani mostanában, mint például a „Powerslave”, a „Revelations”, a „Moonchild”, vagy a „Rime of the Ancient Mariner”, aminek különösen örültem. Persze az olyan klasszikus epikus művek sem hiányoztak, mint a „Fear of the Dark”, vagy a „Hallowed be Thy Name”, amik a legnagyobb közönségsikereket érték el.

A műsor sikerét azt hiszem, semmi nem jelzi jobban, mint az a tömeg, amely tegnap a Nagyszínpad elé gyűlt, és amelynek köszönhetően olyan távoli pontra szorultam, hogy már a kivetítőt is alig láttam. A messzeségben pislákoló pirotechnika és az olykor a színpadkép tetején rohangáló Bruce Dickinson látványa így kevésbé tűnt közvetlen élménynek, s egyedül ifjúkori kedvenceim élőben történő felcsendülése volt meghatározó.

Egyetlen negatívum akadt még mindezzel kapcsolatban, mégpedig a hangzás, ami a tompa és a bombasztikusan éles között mozgott leginkább az előbbi előnyére. Az éneket viszont végig rendesen lehetett hallani. Talán csak a rossz helyválasztásomnak köszönhető, hogy így érzékeltem, de legalább végig lélegezhettem.

Összességében elmondhatom, hogy a zenekar még mindig óriási élmény élőben, úgy tűnik, ma is inkább élvezettel játszanak, mintsem rutinból. Bruce Dickinsonban is kellemeset csalódtam: a sok internetes hír ellenére, amelyekben próbálták rossz színben feltűntetni, igen közvetlennek mutatkozott, s ahogy kapcsolatot teremt a közönségével, az példaértékű. Igazi frontember, s szerencsére a hangja is tökéletesen működik.