Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Koncert: Joshua Redman Trio – 2007. november 10., Millenáris Teátrum

Lehetséges lenne, hogy ismét kialakulóban van egy közös zenei nyelv? Olyan kifejezéskincs, amit egyaránt megértenek az úgynevezett klasszikus és könnyű zenék kedvelői? Talán nincs messze már ez az újjászületett paradicsomi állapot, talán csak illúzió, a Joshua Redman Trio budapesti koncertjéről mindenesetre ezzel a kellemes benyomással távoztam.

Joshua Redman, aki immár (még csak?) másodszor jár nálunk, köztudottan a neo-bop egyik legjelesebb képviselője. Meglehet, ebből levezethető, hogy muzsikájában éppúgy fellelni tradicionálisan jazzes elemeket, mint ahogy a kortárs zenére, a rockra, valamint a világzenére jellemző megoldásokat.
Ennek eredménye egy olyasféle keverék, ami nem áll, nem állhat távol sem az improvizációra épülő, iszonyúan gyors futamokkal megbolondított korszerű bop rajongóitól, sem a más stílusokhoz, műfajokhoz szokott közönségtől.

Mi sem bizonyította jobban a szinte észrevehetetlen stílusfúzió jelenvalóságát Greg Hutchinson dobolásánál. A tizenévesen befutott dobos-csoda teljességgel elkápráztatott, és ahogy láttam, a megnyugtatóan nagy számú közönséget is.
Szólóiban Hutchinson néha a szimfonikus metál-dobosokhoz hasonló keménységgel ütött – legfeljebb gyorsaságában, dallamosságában és persze összetettségében nem lehetne összevetni játékát a metalistákéval –, míg másutt, kíséretben néha a kezével dobolt.
Az ujjdobolás pedig inkább a keleti, elsősorban az indiai zenék karakterisztikus jegye, és a világzenében találkozni vele.

Ez nem is lenne annyira különleges – máshol is látni, hallani efféléket. Ami rendkívülivé tette a látványt és a muzsikát, az az a kivételes következetesség (és megdöbbentő természetesség) volt, amivel Hutchinson mindezt művelte.
Redman szintén összemosta a stílusokat, bár a fő irányvonal természetesen a bop volt. Ugyanakkor rengeteg klasszikus és kortárs motívumot felfedeztem a dallamaiban, és a gyakori ritmuseltolásokban (melyek gyakran nem a jazzben megszokott szinkópákra és felütésekre épültek).

A legszembetűnőbb mégis Redman visszafogottsága volt. Általában viszonylag halkan, még a legvadabb szólókban is érzéssel fújt, szaxofonja nem recsegett és ordított, hanem dalolt. Azt pedig, amit a ráadás számban művelt, egyszerűen hihetetlennek kell mondanom, mivel több szólamban játszott hangszerén.
Vagyis, ha a szó szoros értelmében nem is ezt tette, azt az érzetet keltette perkusszív befúvásaival mintha valami gitárszerűség felelgetne a szaxival.

Lemezen mindez nem lepett volna meg: vágással, egyéb trükkökkel sok minden lehetséges. No de élőben? Az ember szeme előtt? Ilyesmire csak a legnagyobbak, sőt, az egészen kivételes tehetséggel bírók képesek.
Mindezt persze egyszerűebben is összefoglalhattam volna: elképesztő este volt!


Galamb Zoltán - 2007. november 13.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!