Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Koncert: LGT – 2007. augusztus 7., Sziget Fesztivál

Életem első koncertje egy LGT buli volt. Egy kisvárosi művelődési házban néztem meg őket, jelképesen karácsonykor, vagyis előtte vagy utána egy nappal, erre már nem emlékszem. Kamasztársaim akkoriban inkább a Piramisra vagy a Korálra buktak, a merészebbje a P. Mobilért és a Beatricéért rajongott. Az, hogy ilyen perverzitásra vetemedtem, mai szemmel akár megmagyarázhatatlannak is tűnhetne, de zenei neveltetésem ismeretében egyáltalán nem az. A Locomotiv GT korongjaival egyik osztálytársam (vagyis inkább a szülei) ismertettek meg, a Képzelt riport ugyanakkor egyik nagynéném nagy kedvence volt, és rengetegszer meghallgattatta velem a lemezt.

Így jobban nem is alakulhatott volna a tizenötödik Sziget nulladik napi programja, már ami az én elferdültnek hitt ízlésemet illeti. Aztán kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül. Sőt. A Nagyszínpad előtti terület teljesen dugig volt, lényegében már a Képzelt riport utolsó dalai alatt. Persze a törzsközönséget a még nálam is idősebbek, no meg gyermekeik alkották. Furcsa volt nézni a rockizó, és ki tudja még, miféle táncokat lejtő éltes hölgyeket és urakat.

Noha tulajdonképp nem erre számítottam, az igazi élményt a Déry-Presser-Adamis musical (rockopera?) oratórikus előadása jelentette. A darabot sokszor, sokféle előadásban láttam már, de az ahogy, és amilyen körítéssel most megszólaltak az ezerszer meghallgatott dalok, még legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. Az a blues, az az érzés, ami Déry Tibor eredeti darabjából és a Presser Gábor-Adamis Anna szerzőpáros megismételhetetlen egymásra találásából sugárzik, még sosem szólalt meg ilyen erővel, ilyen átéléssel. És most nem elsősorban Lovasi András egyedi felfogású „Ringasd el magad”-jára gondolok, hanem a kivételesen értő és ihletett zenekar remeklésére, a szinte tökéletes hangminőségre, és mindenekelőtt Bíró Eszter csodálatos hangjára, mely a Novák Péterrel előadott duettekben is kimagaslott a többieké közül.

Egyedül azt volt nehéz eldönteni, hogy messziről, a legjobb hangképet megkeresve hallgassam őket, vagy közelről, ahol nem csak a kivetítőn láthatom az arcjátékukat, viszont a dobok a szó legszorosabb értelmében mellbevágó erővel dübörögnek, és a hosszabb ott tartózkodás esetleg maradandó halláskárosodást okozhatott. Végül innen is, onnan is néztem, hallgattam a jobb szó híján elérzékenyítő nosztalgiakoncertet.

Aztán következett az LGT. A háromnegyed órás késés kissé zavart, és voltaképp a tényleges koncerten sem ért különösebb meglepetés, hiszen a bandát már többször láttam élőben, és a Képzelt riporttal ellentétben ők gyakorlatilag azonos színvonalon, egyforma hévvel és többé-kevésbé ugyanolyan színpadi elemeket bevetve muzsikálnak, mióta ismerem a zenekart. Legfeljebb velem együtt öregedtek az évtizedek során, de Presser és Somló a mai napig lenyűgöző színpadi jelenségek, előbbi visszafogottságával, utóbbi zenebohócos allűrjeivel. (Mégis, kinek jutna eszébe gólyalábakon feljönni a színpadra?)

A számok is szinte a teljes pályafutás terméséből merítettek. Elhangzott minden, a „Kék asszony”-tól és az „Álomarcú lány”-tól a „Fiú”-n és a „Box”-on keresztül egészen a „Zenevonatig” és még tovább. A stílusok is hasonlóképp teljes skálájukban képviseltették magukat a reggae-től a karibi dobolásig (Presser még jamaikai rézdobon is játszott), a merengős, soulos daloktól a fúvósokkal megtámogatott, ütős funkig (a koncerten végre beugrott, miért is szeretem annyira az Extreme zenéjét), a bluestól a rock’n’rollig. Csak minden kicsikét - nem rossz értelemben véve - szárazabban, modernebb felfogásban.

A szólókat kellemesen hosszúra elnyújtották, az „És jött a doktor” négy és fél perc helyett legalább negyed óráig szólt, és ha jól emlékszem (koncertek után hajlamos vagyok elfelejteni a számok sorrendjét és idegen betéteit) itt szólalt meg Ravel Bolerojának makacs fúvóstémája is.

Azért bosszankodni is volt min mindenkinek. A „Ha a csend beszélni tudna” alatt ugyanis egy zúgó-zümmögő helikopter körözött a közönség felett, jócskán mérsékelve (ne kerteljünk, szétbarmolva) az akusztikusan megszólaltatott szám bensőségességét, aztán a közönség integetésére a következő, szintén akusztikus dal elején végül elhúzott.

Ami pedig a zenei kéjelgést illeti, kövezzenek meg a rajongók, de nekem a „Sziszifuszi blues” jelentette a koncert tetőpontját. A Loksi albumon rengeteg más dal messze jobban tetszett, és az LGT más koncertjein sem ezt találtam a legmaradandóbbnak, most viszont, a hihetetlen szélsőségek között mozgó hangerővel teljesen lenyűgözött, és valahol ebben a számban hallottam meg újra azokat az erőteljes érzelmeket, amiktől a Képzelt riport kezdésekor is a hideg futkározott a hátamon.

Soha jobb Sziget-kezdést.


Galamb Zoltán - 2007. augusztus 8.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!