Főkép

A Táncpaletta® 2006 gála egyik legfergetegesebb produkciója számomra egyértelműen az „Őslüktetés”, a Talentum Tánckar és a Ronan Morgan Ír Sztepptánc Együttes közös darabja volt, melyben a magyar és ír folklór elemi ritmusait állították szembe egymással. Első hallásra bármily távolinak, szélsőséges vélemények szerint összeegyezhetetlennek tetszhet a két folkhagyomány összeházasítása, a Janek János révén kiteljesedett hazai tradíció és a gyökerekhez visszanyúló zöld-szigeti „csűrdöngölő” közös tőből, az akrobatikus lábmozgás és a pergő, izgalmas ritmikai képletek kiaknázásából fakad.
 
Berzsenyi László, Horváth István és Ronan Morgan unikálisnak tűnő ötlete azonban csak elsőre az, hiszen a Shannon.hu pontosan ezen az úton halad már egy ideje.
 
Igaz, Shannonék zenével színesítik a táncot - vagyis épp fordítva: tánccal teszik még mozgalmasabbá a koncertjüket -, mi több, felhagytak a valamicskét eredetibbnek tűnő fehér zoknis (kicsikét skótos) ír, valamint a csizmás, alsószoknyás magyar népviselettel. Ehelyett Michael Flatley színpadi show-műsoraiban megszokott fekete harisnyás, sőt, egyre inkább látványosan musicalbe oltott moderntáncos öltözeteket részesítik előnyben. És jól teszik.

Műsoruk, melyet - ami a muzsikát illeti - jelenlegi formájában először a Benczúr Kertben volt szerencsém látni-hallani, kifejezetten és bevallottan az önfeledt szórakoztatást szolgálja. Sajátos világzenéjük az ír kocsmadaloktól a magyar, kelta és klasszikus zenei motívumok és felfogások tökéletesen egymásba simuló egyvelege, melyhez hasonlóval évekkel, évtizedekkel ezelőtt Ian Anderson Jethro Tullja kápráztatott.
 
És ha lehet, az előadás ezúttal még színesebbre, még színpadiasabbra sikerült; a ragyogó ruhák rengeteget emeltek a vizuális összhatáson, és az is sokat dobott a hangulaton, hogy a Benczúr kerti két lány helyett most három forgott, ragyogott a színpadon.
 
Ugyancsak a nyári előadással ellentétben, ez alkalommal a puha cipős számok érvényesültek igazán. Talán túl közel álltam a hangfalakhoz, talán nem mikrofonozták be a deszkákat, mindenesetre alig hallottam a kopogó sarkakat és talpakat. Mindezért persze bőven kárpótolt (nem mintha bármiért is kárpótolni kellett volna bárkit is) a könnyed, mégis erőteljes gesztusokból összerakott táncnyelv, a tündöklően gyönyörű lányok sudáron libegő, billegő teste, a fiúk szilajabb lábmunkája. No meg a zene.
 
A zene, ami mindenek előtt való. E tökéletesen, ihletetten, nagy rutinnal, és mindenekelőtt komolysága ellenére rengeteg humorral előadott zene. A látvány „csak” ráadás, show-elem, ami talán még azokat is képes megfogni, akik kevésbé fogékonyak a Shannon.hu dinamikus, többnyire felszabadultan vidám, néha viszont édesbúsan kesergő dalaira. E látvány hangsúlyozza ki igazán, amit az együttes legfőbb erényének, elsődleges ismertető jegyének tekintek.

Péter János és csapata ugyanis szépséget ad. Márpedig ennél többet egyetlen művész, egyetlen alkotó sem képes nyújtani; emiatt érdemes élni igazán, ez old fel minket az átgürcölt hétköznapok letaglózó monotóniája alól, ez az egyetlen örökérvényű titok, amivel ember embert megajándékozhat egyáltalán.
 
És ez az, amit manapság egyre kevesebben vállalnak fel az úgynevezett sztárok közül, bár mintha fordult volna a kocka, és egyes populáris műfajok művelői egyre több olyan felséges és magasztos pillanattal igyekeznének meglepni minket, mint amilyeneket a Shannon.hu koncertjein és lemezein láthatunk és hallhatunk.