Főkép

Üdítően rövid sorban állás után sikerült bejutni a Wigwamba, ahol (úgy látszik, ez egy ilyen nap) néhány perc várakozás után már a húrok közé is csapott a székesfehérvári (plusz budapesti) illetőségű Remorse. Már az Undead fesztiválon feltűntek nekem, de elég rossz a névmemóriám, így amikor láttam, hogy ők is fellépnek, még csak derengett valami, egész pontosan, hogy ők jók voltak. Azután beugrott az is, hogy az ismerősöm aláíratta velük a CD-jüket. Meg hogy a gitáros valami olyasmit mondott a koncert után, hogy ő mennyire örül, hogy játszhat és neki csak az a lényeg, hogy gitározhasson.

 

Szerencsére a lelkesedéséhez mért tehetsége és tudása is van, elő-előzenekarnál ritka az ilyen technikás játék, és ez az együttes többi tagjáról is elmondható. Pontosan játszanak, ráadásul jól szólnak, úgyhogy minden megvan egy jó bemelegítéshez, talán a tömeget és a kellő időt leszámítva. Az emberek ugyanis a koncert vége felé kezdenek el szállingózni befelé. Megérdemlik. A Remorse pedig nem, mert annak a pár embernek úgy játszottak, mintha előttük lett volna egy egész stadionnyi rajongó.

Rövid (ez tényleg egy ilyen nap) átszerelés után már a Biomechanical-t hallgattam. Őket még nem láttam, így a honlapjuk alapján tájékozódtam egy kicsit, hogy mire számítsak. Viszonylag hamar rátaláltam a legfontosabb információra, miszerint az együttes majd minden tagja a kedvencei közé sorolja Panterát. Ennél több infóra nem is volt szükségem, úgyhogy bizakodva tekintettem a második harmad elé.

Zúzós, technikás az ő zenéjük is, de nekem néhol kaotikusnak tűnt, persze lehet, hogy csak ilyenre akarták hangosítani. Olyan, mintha az együttes összes tagja egyszerre akarna szólózni, de csak a gitárost hangosítják a többi fölé. Komolyan, olyan erőbedobással zenél mindenki, mintha nem is lennének ott a többiek.

Ráadásul baromi bonyolult dolgokat játszanak rettentő gyorsan, úgyhogy a közönségnek az erős felvezetés után is kell még idő, hogy felvegye a tempót. Nekem is. A koncert végére már egészen belelendültünk, és még az énekes embertelenül magas, bevisszhangosított hangját is kezdtem élvezni.
A második harmad lezárása egy Judas Priest nóta, így mindenki rájöhet – ha az énekstílusból nem sikerült –, hogy az az énekes egyik kedvenc együttese.

Nem akarom ismételni magam, de üdítő volt ez a szünet is, kis fellélegzés a Nagy Szám, az Exodus előtt.
Őket is volt már alkalmam látni tavaly a Hatesphere előtt az A38-on. Akkor szinte csak miattuk mentem ki, és emlékszem még, a blokkjuk végén történt ütemes Exodus, Exodus skandálásra, és hogy a Hatesphere első három száma alatt még mindig azt sajnáltam, hogy vége van az Exodusnak.

Szerencsére ma ők voltak a fő együttes, így jó sok idejük volt. Megalkuvásmentes, színtiszta thrash-t játszanak, mintegy megmutatva, hogy az előttük fellépők zenéje miből is alakulhatott ki. Ők az 1985-ös Bonded by Blood óta úgy maradtak, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a húsz évvel későbbi Shovel Headed Kill Machine nótái vígan megférnek a programban a régiek mellett. Volt például a „Bonded by Blood”, az „And There Were None”, az utolsóról pedig a címadó számon kívül a „44 Magnum Opus” és az „I am Abomination”, csak hogy kiragadjak egy párat a gazdag programból.

Azért senki ne gondolja, hogy nem fejlődtek, mert az új lemezen azért érződik az idő szava, csak nem akarják kitágítani a műfaj határait, nekik ez így okés, jól érzik magukat benne. De minek is, ha egyszer zúznak anélkül is? Ráadásul így hiteles is maradt a zenéjük. A közönség soraiban – az együttes korából következik – szép számmal láthatunk harminc fölötti tressereket, de az ő öccseik korosztályából is akad látogató szép számmal, ami jelentősen kedvez elöl a pogó hangulatnak.

Igen, eddigre már előre mentem mozogni. Lévén szellősen voltunk elöl, így mindenki megfelelő lendületet tudott venni, úgyhogy a koncert vége felé egészen eldurvult a helyzet. Szerencsére. A harmadik harmadban győzött az Exodus. Hiszen ezért jött mindenki.