FőképA VII. Átjáró Fesztivál zárónapjára leginkább két szó volt jellemző: családias és otthonos. Tény és való, hogy az egész rendezvény programja megborult, amikor kiderült, hogy a Millenáris két épülete helyet csak egy áll az ÁF-stáb rendelkezésére, de ez nem hátráltatta a lelkes sci-fi rajongókat, és még az árusokat is kreatívabb helykihasználásra sarkallta.

Az átcsoportosítás miatt megfogyatkozott programok listájában előkelő helyen álltak a Csillagok háborújához köthető események. Az eddigiekhez képest a mai napon elképesztő mennyiségű Darth Vaderben, rohamosztagosban és egyéb Csillagok háborúja lényben gyönyörködhettek a kitartó fesztivállátogatók.
Ezen a napon kapott némi esélyt a reflektorfényben való igazi sütkérezésre Garrick Hagon és Gerald Home, valamint a CS. H.-hoz viszonylag kevéssé köthető Mira Furlan is.

Valószínűleg az átrendezkedés nehézségeinek volt betudható az is, hogy a rendezvény utolsó napján voltak a legkevesebben. Azok számára viszont, akik hűségükkel tüntették ki az ÁF-et, a szervezők sok aprósággal kedveskedtek.
Igen élénk szerepjátékos- és kártyajáték-élet zajlott a Millenáris Teátrumának első emeletén. Szintén lendületben volt a Bűbájos boszorkák című sorozat köré szerveződő rajongótábor, és az eredeti terv szerint a sorozatszereplők szinkronhangjaival is találkozhattak az érdeklődők.

Szűkebb körben ugyan, de meg lett tartva Gáspár András és Gáspár Péter író-olvasó találkozója is, ahol baráti hangulatban folyt a társalgás a fantasy és sci-fi könyvkiadás nehézségeiről, valamint a szerepjátékos boltok hátában fellelhető titokzatos utánnyomdák legendájáról is.

Két úrra azonban bizton lehetett számítani, hallgatóság ide vagy oda. Ők Harry Harrison és Ian Watson voltak. Az utolsó nap nagy többségét az ő társaságukban töltöttem, és meg kell mondanom, nem csalódtam, sőt, azt hiszem, nélkülük jóval hamarabb távoztam volna a zárónapról, függetlenül a programkínálattól.

Mr. Harrison utolsó nap eltöltött idejének nagy részét a kávézó teraszán töltötte, ami kimerítő beszélgetésekre, tapasztalat- és véleménycserékre adott lehetőséget.
Erősen forgószínpad jelleget kölcsönzött a dolgoknak, hogy a közönség elég gyakran cserélődött, vagy frissült fel új tagokkal, így a beszélgetés, ha kissé kaotikus körülmények között is, de mindig élénk maradt.

A hivatalos rendezvényzáróra már csak egy maroknyi megrögzött fanatikus maradt, akik a kávézó teraszán gyűltek össze. Ekkor került sor a Roberto Quaglia és Ian Watson által alapított Virgil-, azaz Vergiliusz-díj másodszori odaítélésére.
A díjat azok a kiváló helyérzékkel rendelkező magyarok kaphatták meg, akik az éppen aktuális Átjáró Fesztiválon a legnagyobb időbeli, és/vagy távolságkieséssel kalauzolták a díjalapítókat végig Magyarországon.
Az idei díjazott Mihaleczki Péter lett, aki az erre biztosított kupából ihatta meg a díjjal járó egy pohár bort.

Mindent összevetve, ha meglehetősen magyaros is volt a szervezés, de mindenképp jó hangulatban váltak el a magyar és külföldi vendégek a VII. Átjáró Fesztivál végén. Zárszóként csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy gyakorlatilag „elsőbálozóként” részt véve ezen a magyar SF/F találkozón sok kellemes meglepetés ért, és ha tehetem, jövőre is ki fogok látogatni az akkorra már nyolcas sorszámot viselő fesztiválra.