Főkép

Jó érzéssel tölti el az embert, ha egy több mint tízezres kapacitású csarnokban lehet szem- és fültanúja egy közel teltházas produkciónak. Különösen felemelőnek hat mindez, ha az előadó nem a futó kedvencek közül kerül ki, hanem meglett férfiakból álló együttes, akik immár minden nagyobb turnéjuk egyik fix állomásaként kezelik Budapestet, sőt, akár vidékre is ellátogatnak.

A Deep Purple-ön kívül talán nem is tudnék említeni még egy olyan formációt, amelyre érvényesek lehetnek a fenti kitételek. Ők azonban 1987-től (persze nehéz lenne felülmúlni az akkori négy estét, melyek mindegyikére minden jegy elkelt) rendszeresen koncerteznek hazánkban, és törzsközönséggé kovácsolódott rajongóik roppant hálásak is ezért.

Jómagam - be kell vallanom - ilyen vagy olyan okokból kihagytam néhányat a Deep Purple magyarországi fellépései közül, nem utolsó sorban azért, mert nehezen dolgoztam fel Ritchie Blackmore másodszori kiválását az együttesből. Az alapító gitáros stílusa olyannyira eggyé vált számomra a banda zenéjével, hogy Steve Morse bármily technikás, bármily ötletes lehetett, képtelen volt betölteni a Blackmore által hátrahagyott űrt - egészen az újabb tagcseréig. A „nyugdíjba vonult” Jon Lordot felváltó Don Airey ugyanis kellően új színt hozott ahhoz, hogy ha alapjaiban nem is, de felfogásban lényegileg változtassa meg (és nekem is újból élvezhetővé tegye) a rock-veteránok muzsikáját.


Ezért is vártam már nagyon, hogy élőben is hallhassam az új albumról kiválasztott számokat, és nem kellett csalódnom. Az Airey-Gillan-Glover-Morse-Paice ötös fogat végtelenül rutinosan, fiatalokat is megszégyenítő pontossággal és energiával játszotta végig a közel kétórás műsort. Ráadásul, bár lett volna miből válogatniuk, a dalokat nem feltétlenül az unásig játszott „slágerekből” válogatták ki - habár a „Highway Star”-t, a „Hush”-t, a „Black Night”-ot és a „Smoke On The Water”-t nyilvánvaló okokból nem hagyhatták ki a programból -, hanem koncerteken ritkábban felcsendülő nótákból csemegéztek.

Így tombolhatták végig az első sorokban állók a „Pictures Of Home”-ot és a „Lazy”-t a Machine Headről, vagy a „Living Wreck”-et az In Rockról, de még ezeknél is különlegesebb élménynek számított a kevésbé közkedvelt Who Do We Think We Are egyik nagy dobása: a „Mary Long”.

Nem is sorolnám tovább a nagyszerűbbnél nagyszerűbb számokat (jóllehet a kifejezetten hatásos „Perfect Strangers” című dalról sem szabadna elfeledkeznem), inkább a Deep Purple tagjainak emblematikus kiállásairól zengedeznék kicsit. Don Airey, aki a klasszikus kemény rock nagyjai közül nem egy óriással együtt zenélt már, Jon Lordnál is jonlordosabban kezelte a Hammondot, ami ugyan dicséretnek is betudható, mégis talán a túlzott alázat jele. Annál izgalmasabban kezelte viszont a zongorát és a szintetizátorokat. Valójában ez utóbbi tekinthető Airey valódi hangszerének: elképesztően gyors keze és néhol a dzsessz harmónia- és dallamvilágával azonos kvalitású futamai valósággal elkápráztattak. A közönség persze inkább díjazta a Star Wars szignálzenéjét és Monti csárdását, ám az elvontabb rögtönzések engem jobban megérintettek.


Airey „leigazolása” emellett a hihetetlenül technikás Steve Morse-nak is lehetőséget adott arra, hogy kibontakoztassa komolyzenei képzettségét. Morse nagy szólójában hallhattunk neoklasszikus meneteket, a nyolcvanas évek gitárvirtuózainak legkiválóbb pillanatait idéző bontott akkordokat és hegedűszerűen megszólaló melódiákat, sőt, Csajkovszkij „1812 nyitány”-ának magasztos hangjait is. Morse játéka és szólói kezdettől fogva színesítették a régi nótákat, most azonban végre az újabb szerzeményekben is minden a helyére került.

Igazi ünnep volt tehát a Deep Purple „Rapture Of The Deep” európai turnéjának február huszonhatodiki előadása, amilyen ünnepben még sokszor szeretnék részesülni, és a nagypapáktól az unokákig több nemzedékből összeállt közönséget - no meg a kiöregedés szelétől még meg nem érintett tagokat - tekintve feltételezhető, hogy nem marad hiú remény e vélhetően sokakéval megegyező vágyam.

 

Fotó: Galamb Zoltán

 

Fotógaléria