Főkép

Azt hiszem, 2005. november 5-én este mind a zenekarnak, mind a nagyérdeműnek méltó módon sikerült megünnepelnie az 5 éves születésnapot. Voltak vendégek, torta, tűzijáték, lufik, örömködés és persze kb. 2 órányi rockzene; minden, ami egy jó bulihoz kell.

Ismét nem bíztam semmit a véletlenre, így fél tizenkettő után landoltam a Wigwamban (a koncert a szokásos tizenegy órás kezdési időponttal szerepelt a műsorban), pár ismerősöm társaságában. Örömmel láttam, hogy elég rendes kis tömeg gyűlt össze a koncertre, megkockáztatom, majdnem tele volt a Wigwam. Ez is megerősített abban a hitemben, hogy ma sem fogok fancsali képpel távozni a Dirty Dance koncertjéről. Bemelegítésnek letoltunk két kör „mézes barack + sör” kombót, majd ráérős, öreguras sörözéssel folytattuk. Éjfél körül a többiek már kezdtek kétségbe esni, hogy mikor is fog végre elkezdődni a koncert, és mintha csak ez lett volna a végszó, a fiúk a húrok közé csaptak.

Nem aprózták el a srácok, három-négy pörgős nótával indítottak, hogy megalapozzák a hangulatot. A közönség lelkesen énekelt illetve tapsolt a számok között, amikor Attila (az énekes) kérte tőlük, ellenben számomra valami megmagyarázhatatlan okból a nóták közben nem nagyon vettem észre, hogy bárki is bólogatáson és lábdobogtatáson kívül mással is tetszését nyilvánította volna. Elvétve nyúltak csak karok a magasba, azok is csak a számok végén, pár lelkes fiatal gondolta csak úgy, hogy végigheadbangel pár számot, a hátsó sorokban lévők pedig leginkább csak álltak és néztek. Szóval nem voltam teljesen megelégedve a közönséggel, tisztelet a kivételeknek.

Pedig az már a legelején világossá vált számomra, hogy a srácok a színpadon mindent megtesznek azért, hogy emlékezetes bulit csapjanak az évforduló alkalmából. Rájuk nem is nagyon lehet panasz, szerintem most minden és mindenki úgy szólt, ahogy szólnia kellett.

Olyan egyharmadánál-felénél a koncertnek tapintható volt némi „leülés”. Hála égnek most nem ritkultak a sorok, mint a szeptemberi Wigwamos bulin, egyszerűen csak sok lassabb nóta követte egymást a kelleténél, és a közönségnek ez nem feltétlen jött be. A fiúk kapcsoltak is azonnal, és újra felpörgették a dolgokat. (Mi meg persze iszogattuk a söröket, melynek egyenes következménye, hogy ha nem stimmel a leírt események időbeli sorrendje, akkor az a túlzott alkoholfogyasztás rám gyakorolt hatásának köszönhető.)

A meghívott vendégek közül elsőként a zenekar régi szólógitárosa, Weisz László lépett színpadra – hangos lelkendezések közepette. Lacit egy bazi nagy torta követte, melyet Judy (Groovehouse) és Ambrus Zoli (Irigy Hónaljmirigy) hozott fel a színpadra. Innentől kezdve nem volt megállás: megérkezett Csipa is, én meg lassan kezdtem elveszíteni a fonalat, hogy ki, mikor ült le a dobok mögé. Roli, Csipa és Attila egymást váltogatták a bőrök mögött. A mikrofonoknál hasonló helyzet alakult ki: Judy, Csipa és Attila énekelt felváltva, illetve duettezve. Mindezen események megkoronázásaként egy halom lufi hullott a közönségre a plafonról, ezzel kezdetét vette a – szinte koncert végéig tartó – lufi-foci és lufi-pofozás az együttes és a közönség között.

A koncert alatt jó pár pirotechnikai cucc lépett működésbe (nem csak a közönség, a zenészek is jól meglepődtek néha egy-egy durranásnál), amelyek osztatlan sikert arattak a közönség soraiban, és még inkább feldobták az egyre emelkedettebbé váló hangulatot. A körülbelül két órás koncert alatt azt hiszem, elég meggyőző és átfogó képet kaphattunk a Dirty Danceről. Ősszességében úgy érzem, ismét egy jó koncerten voltam, amire tuti sokáig emlékezni fogok.