Főkép

Juliette Lewis punk bandájától eddig még semmit, és róluk is csak keveset hallottam. Annál többet tudtam viszont a Született gyilkosok sztárjáról, akit mégsem ebben a brutális filmben, hanem Woody Allen ha nem is mélyebb, mindenesetre összehasonlíthatatlanul intellektuálisabb alkotásában, a Férjek és feleségekben kedveltem meg. És nem csupán a külseje fogott meg, hanem hangjának egészen különleges tónusa is. Épp ezért határoztam el, hogy semmiképp nem hagyhatom ki a J&L Nagyszínpadra érdemesített buliját.

Így viszont szűz füllel hallgathattam a koncertet, ami nálam manapság ritkaságszámba megy, pedig - Nikolaus Harnoncourt egészen más, komolyzenei kontextusban megfogalmazott tétele szerint - a valódi befogadás egyik kulcseleme a még ismeretlen dallamok és harmóniák kényszerűen azonnali feldolgozásának csodája. A „szűz fül” viszont azt is maga után vonja, hogy a kevésbé dallamközpontú, ugyanakkor nem bravúros technikai megoldásai vagy rendkívüli összetettsége miatt élvezetes muzsikát elsősorban azokban a pillanatokban sikerülhet internalizálni, amikor a szöveg, a kíséret és a színpadi látvány szerencsésen egymásra talál. (Vagy ha rendesen elbódítjuk magunkat, és a dalok mintegy önmaguktól sodornak minket, én azonban a józan zenehallgatás híve vagyok.)

Amint az eddig leírtakból talán kikövetkeztethető, az erősen punkos, nyersességükben is feminin - látensen feminista? - erőtől duzzadó nóták nem az Offspring vidám, melodikus számaira emlékeztettek, noha a katonás, menetelős ütemű gitározás elsőre őket juttatta az eszembe, a Tankcsapda háromakkordos zúzásaitól pedig a lehető legtávolabb álltak.

Juliette sokszor beszédszerűen énekelt, de nem a más színészektől megszokott, nem egyszer az énektudást helyettesítő parlandóval, hanem a Deep Purple „No One Came” című nótáját idéző, kissé balladás-mesélős stílusban. A fűtöttebb pillanatokban aztán tényleges éneklésben is kitett magáért Ms. Lewis, bár a színésznőhöz illő előadásmód rockzenészektől nem megszokott finom megoldásokra is lehetőséget adott.

A színpadi mozgás pedig végképp meggyőzött: Juliette Lewis le sem tagadhatná, hogy színésznő. A frontleány szerintem rettenetes hacukában - piros kisruha, óaranyszínű cicanadrág, fehér térdvédő és külső bugyi - néha a Szárnyas fejvadász Prisét idéző akrobatikus, balettes, máskor az Üvegtörőkből ismerős, kissé szögletes, Hazel O’Connoros mozdulatokkal kápráztatott.

És közben énekelt. Mégpedig néhány zihálósabb refréntől eltekintve egész jól. A fiúk számomra semlegesen nyomták, egyiküket sem nevezném hangszere virtuózának, a dinamika viszont, amivel az együttes megszólalt, egészen lenyűgözött. A gitárok úgy szóltak, hogy leesett az állam - szinte fel sem foghattam hogy ugyanolyan Les Paulokat hallok, mint a másik sátorban, csak ezek úgy döngtek és dongtak, mint az álom. A dobokat és a basszust egész testemben éreztem, mégis tisztán szólalt meg minden egyes hang. És - naná, hogy így keverték ki -, nem nyomták el az éneket.

Jóllehet a koncert önmagában nem hagyott kitörölhetetlenül mély nyomokat bennem, a többi aznap látott produkcióval összevetve - vasárnap még négy nagy névhez és három műkedvelő együtteshez volt szerencsém, és a dallamos teuton-metált játszó Brainstorm kivételével, akik a teljesen összemosódó gitárszólamok ellenére is nagyszerűek voltak, hiszen apait-anyait beleadtak előadásukba -, nehéz lenne szavakkal érzékeltetni, mennyivel profibb, és mennyivel komolyabban veszi magát Juliette és a bandája.

Egy kérdés mégis megmaradt bennem: miért, hogy egy sokoldalú és sikeres színésznő a punkban keresi az önkifejezés lehetőségét. Ám erre kizárólag ő tudhatja a választ.