Főkép… nyikorgó lépcsőn, vértől iszamós csizma lépked lassan felfelé, miközben beúszik a képbe egy sokat használt favágóbalta, melynek éléhez ismeretlen eredetű véres cafatok ragadtak… snitt… sikoltozó csinibaba, az állához emelt takaróval a kezében a fal felé hátrál, és mindezt premier plan-ban és nagyon hosszan, nagyon-nagyon hosszan csak őt mutatja a kamera…

Sokaknak csak ennyi az, ami a horrorfilmek emlegetése nyomán az eszébe jut, pedig a paletta ennél jóval nagyobb. A cikk megírásával nem a műfaj népszerűsítése a célom, hiszen ízlések és pofonok különböznek, vannak igazi horror fanatikusok akik, csak ezeket nézik és vannak olyanok, akik az előző csoportot a horror alkotóival együtt agyatlan baromnak tartja. Na és vannak, akik ezt is kedvelik – sok más stílus elismerése mellett.

Térjünk vissza a cikk címéhez. Feltámadásról beszélek, mert az utóbbi években újra előkerültek a filmvilágban a horrorfilmek. Szerintem ez azért nagy dolog, mert jó darabig szinte alig jelent meg említésre méltó a műfajban.
A nagy filmcégek, nem mertek vagy nem akartak olyan filmet készíteni, ami nem passzolt a „Pörögj fel!”, „Buli, Fanta!” és más egyéb, a média megaszörnyek által kreált szubkultúra szokásainak. Felnőtt egy komplett generáció, akiket az a cím, hogy „Omen” (Ómen), „Hellraiser” (Pokolkeltő) vagy „Dawn of The Living Dead” (Élőholtak feltámadása) maximum valami középszintű heavy metal banda számaira emlékezteti.

Ez volt a pangás kora. Nem mondom, hogy a 80-as évek horrorfilm dömpingjét siratnám ezzel, hiszen a dömpingnek pont az a lényege, hogy nagy mennyiségben van jelen az áru, így annak költségvetése nem lehet túl nagy, és ez bizony óhatatlanul is a minőség rovására megy, de az utána következő években szinte semmi érdemleges film nem jelent meg a műfajban.

Pár éve azonban változás állt be. Nem állítom, hogy a megfigyelésem az egyedüli helyes konklúzió, de úgy érzem, hogy a „Drakula” és a „A bárányok hallgatnak” horror-thriller volt az első igazi áttörés. Természetesen ezeket nem nevezném igazi horrornak, de a benne lévő horror motívumok emelték a filmeket igazi kasszasikerré.
A filmcégek elkezdtek tapogatózni, hogy milyen horrorfilmmel lehetne a „buli” közönséget újra a mozikba terelni, és ekkor rátaláltak a régi kedvencre a „Péntek 13”-ra. Most lehet, hogy sokan felkapják a fejüket, hogy nem is csináltak ebből a sorozatból új filmet, de fenntartom az állításomat, mivel a tini-horror műfajban megjelent „Városi legendák”, „Sikoly 1-2-3”, „Tudom mit tettél tavaly nyáron” mind ennek a régi filmnek a kaptafájára készültek – hol jól, hol rosszabbul.

Ezt követően megjelentek a komolyabb előkészületekkel bíró filmek is, mint az „Átok”, a ”Ház a kísértethegyen” és az általam nagyon kedvelt „The Cell”, amit ki tudja milyen megfontolásból cella helyett sejtnek fordítottak a filmforgalmazók. Ezek a filmek, már az őrülettel határos és természetfeletti dolgokat feszegettek, nem is akármilyen szereposztással. És bejött.
Hatalmas anyagi sikert könyvelhettek el, persze ez köszönhető az Internetnek és a DVD technológia megjelenésének is. Az előbbi a reklám terén bír elévülhetetlen érdemekkel, hiszen szinte minden megjelenni „vágyó” filmnek saját oldalai vannak, az utóbbit pedig, azt hiszem, nem kell magyaráznom.
Már-már odáig jutott a dolog, hogy olyan filmeket is leporoltak, mint a „Halloween”, amit szó szerint húsz év után kaptak elő, bár szerény véleményem szerint, kár volt.

Folytatódott a dolog azzal, hogy a más stílust képviselő filmekbe is kezdték becsempészni a horror elemeket, és kifejezetten jól sikerültek ezek a fúziók. Hogy csak az egyik legsikeresebbet említsem példának, kitűnő a „Múmia”, ami messze nem nevezhető horrornak, ám ezen elemek nélkül a film semmit sem érne.
Mondhatni, minden olyan filmben megjelentek a horror elemei, ahol a sokkolásnak bármiféle szerep is jut. A „22 évente sötétség”, a „Tűz birodalma” és a „28 nap múlva” igazi jó példa ezekre. Maga az alaptörténet egyikben sem a borzalom köré épül, hiszen ha megvizsgáljuk, csak arról van szó, hogy a főhősök a túlélésért küzdenek (igaz borzalmas közegben), és eközben egy csomó olyan nagy emberi kérdést próbálnak megválaszolni, mint a hősiesség, önfeláldozás, fajfenntartás.
Hol vagyunk már a tini-horrorok késes gyilkosaitól, igaz?

Szóval kb. ebben az időben kezdett beállni valamiféle egyensúly, bár az igazi horrorfilmek ritkán jelentek meg, elemei azonban nagyon sok filmben láthatóak voltak. És napjainkban jött a meglepetés… Egymás után jelentek meg a jobbnál jobb horrorfilmek, csak kapkodtam a fejemet.
Csak néhány a megjelentek közül:
Darkness (A sötétség)
Darkness Falls (A sötétség leple)
The Ring (A kör)
Feardotcom (Rémület.com)
They (Ők)
Dog Soldiers
Queen of Damned (Kárhozottak királynője)
Resident Evil (Kaptár)
Jeepers Creepers 1-2 ( Aki bújt, aki nem)
Cabin Fever (Kabin láz)
Wrong Turn (Rossz irány)
Undead (Élőholt)
Underground (Földalatt)

Új köntösbe öltöztettek néhány régi nagy kedvencet is. Freddy Krueger az Elm utcából újra életre kelt, és nem mással, mint Jason-nel, a „Péntek 13” túlvilági gyilkosával akaszkodik össze a „Freddy versus Jason” című filmben. Jason egy másik filmben is megújult, a „Jason-X”-ben, ami megint csak egy jól sikerült adaptáció.
Meg kell említenem egy új irányzatot is, ami kezd teret hódítani, és amit leginkább a gusztustalan jelzővel illetnék. Ilyen a „House of 1000 corpses” és néhány amatőr videó, ami nem más, mint a vér és egyéb testrészek öncélú halmozása, bár kétségtelenül ez is horror.

Szóval úgy néz ki, hogy a horror visszahódította a filmvásznat, méghozzá igen igényes stílusban, kiszorítva a filléres „Uzi és shotgun” akciókat, nem kis megelégedésemre. Lehet, hogy a Gyűrűk Ura film jó pár jelenete sem lett volna ilyen nagy siker, ha nem egy olyan filmrendező készíti a filmet, aki készített már egy-két horrort (Hullajó, Törjön ki a frász).

Befejezésül, megjegyeznék egy dolgot. Míg nyugaton ezeket a filmeket mind vetítik a mozikban, nálunk csak elvétve lehet megtalálni a forgalmazók listáján. Vajon miért?