Főkép

Az angol bestsellerszerző, Nick Hornby újabb regényéből készült feldolgozás ez. A korábbi filmesítések nem mindegyike ütötte meg az eredeti könyv szintjét, de A meztelen Juliet sok szempontból jobban tetszett, mint a regény – már amennyire arra így közel 9 év távlatából emlékszem.

 

A cím egy fiktív alternatív rock albumra (Juliet) utal, melynek előadója, Tucker Crowe nem sokkal az album kiadása után egyszerűen kisétált az egyik koncertjéről, és soha többé nem látta senki. De ez rég volt, s a film jelenében, a nyitójelenetben arról beszél Crowe egyik fanatikus rajongója a hozzá hasonlókat tömörítő honlapon, hogy vannak mindenféle pletykák, hogy mi történt, ám semmit nem tudni biztosan.

 

Az azonban hamar kiderül, hogy említett, középkorú rajongónak, akit Duncannek hívnak, van egy jó karban lévő, ám mérhetetlenül unatkozó barátnője, akinek viszont Annie a neve, és aki otthonuk, a tengerparti brit kisváros mérhetetlenül unalmas múzeumát vezeti, és gyerekre vágyik, nem pedig arra, hogy az újabb Crowe-litániákat kelljen hallgatnia a manusától. Aztán egy nap a posta hoz egy CD-t, amire azt írták, Meztelen Juliet, és ez mindkettejük életét megváltoztatja, pláne, hogy egy ponton felbukkan maga Crowe is. Egymást követik a komikus és tragikus helyzetek, a Hornbyra jellemző realista visszafogottsággal és ironikus humorral, és közben remek zenék szólnak.

 

Ha jól belegondolok, maga a sztori elég kiszámítható. Hogy mégis jó, sőt, nagyon jó a film, az egyrészt a zseniális párbeszédeknek köszönhető, másrészt a színészi játéknak is. Jó, Duncan alakja (Chris O’Dowd) nem kissé karikatúra-szerű, de ez egyben sajátos, belsős fricska is Hornby részéről, utalva legnagyobb sikerére, a Pop, csajok, satöbbi-re, aminek főhőse ugyanilyen fanatikus zenerajongó. Rose Byrne Annie-je amilyen bájos, annyira brit, szerethető, de nem úgy, hogy a férfi nézők azonnal beleszeressenek. Tökéletesen hozza az átlagembert. A legjobb persze Ethan Hawke, aki Crowe-t alakítja végtelen természetességgel. Ez a fajta részben lúzer, részben laza figura, aki hibázott a múltban, de azért tud emberi lenni és igyekszik újrakezdeni, nagyon jól áll neki, a Sráckorban és a Mielőtt… sorozatban (tehát Richard Linklater filmjeiben) is hasonlót hoz, és ott is ugyanilyen esendő és megkapó. Nyilván hálás szerep az övé, de rajta is múlik, hogy a film nem megy át se giccsbe, se idétlenbe, és hogy az amúgy nagyon is súlyos életbölcsességek, amiket Hornby beleszőtt, hitelesen jelennek meg.

 

További jó pont jár a gyerekszereplőkért, valamint a fényképezésért. Remi Adefarasin operatőrt Oscarra jelölték az Elizabeth-ért, és ugyanazért megkapta a BAFTA-díjat. Itt pont azt hozza, ami egy ilyen filmtől elvárható, de Hawke-hoz hasonlóan úgy csinálja, hogy semmi ne legyen túl sok, túl harsány. Pl. a tengerparti kisvárost úgy jeleníti meg, hogy amikor az adott szereplő unja, akkor mi is unalmasnak látjuk, amikor meg az adott szereplő örül, hogy ott lehet, akkor mi is szeretnénk ott lenni.

 

A regényhez képest vannak változtatások, már csak az eltelt idő miatt is, ezzel együtt is hajlok rá, hogy ezt tartsam a legjobb Hornby-feldolgozásnak. Az Egy fiúról és a Pop, csajok, satöbbi is jó volt, utóbbiban Jack Black mellékszereplői brillírozása különösen emlékezetes, ám ott sem éreztem azt, hogy a mondanivaló olyan erővel jönne át, mint itt. És az pl. ez: mindenki, még a titokzatos rocksztárok és az unalmasnak látszó senkik is elsősorban emberek, megvan a maguk élete, a maguk hibái és csalódásai, hétköznapi és sorsfordító pillanatai, és az itt és mostban leginkább az határozza meg őket, hogy mihez kezdenek mindezzel. Mert, ahogy Crowe mondja, nincs restart gomb, nem lehet újrakezdeni és megjavítani, amit az életed első felében elcsesztél, de lehet újrakezdeni, megpróbálni máshogy, hátha végül sikerül.