Főkép

Amióta Arnold Schwarzenegger és kommandósai 1987-ben megküzdöttek a dzsungelben a Ragadozóval, azóta bizony elég sok bőrt lehúztak már „szegény” idegenről. Kapott egy folytatást 1990-ben, összeugrasztották az Aliennel (kétszer is), beletömték könyvekbe, képregényekbe, videojátékokba, felbukkant mindenféle popkult helyeken – egyszóval: franchise lett belőle. Legutóbb, 2010-ben Ragadozók (Predators) címmel hazánkfia, Antal Nimród vezényelhetett le egy filmet az űrbéli vadász(ok)ról; szerintem nem is volt annyira rossz, mint utólag gondolni szoktak rá, és ez a legújabb, most a mozikba kerülő Predator – A ragadozó (tényleg ez lett a magyar címe) kapcsán különösen fontosnak tűnik. Amíg a 2010-es filmnek volt karaktere, poénjai és arckaparó blődségei ellenére is egy koherens és érdekes mozifilmként működött, addig az új alkotás egyszerűen elférne a tévében is egy középkategóriás akciófilmként. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem lehet élvezni, csak tudjuk a helyén kezelni.

 

A film elején a ragadozók egyik űrhajója pont egy mexikói rajtaütés közepén zuhan le, a „hajótörött” idegen pedig egy katona, McKenna (Boyd Holbrook) kivételével mindenkit lemészárol. A férfi, hogy bizonyítékot szerezzen az esetről, a ragadozó néhány holmiját titokban eljuttatja az Államokba, ám az végül volt nejénél és autista kisfiánál (Jacob Tremblay) köt ki. Eközben egy titkos kormányszervezet vizsgálni kezdi a lezuhant és elfogott lényt, de amikor felbukkan a színen egy, a foglyul ejtett vadászra vadászó ragadozó, elszabadul a vérfürdő.

 

Szóval az alaphelyzet, hogy a vadászra is vadásznak, közben pedig az emberek is próbálják levadászni mindkét idegent. Ezzel önmagában nem is lenne semmi gond, érdekes színt visz a meneküléses vonalba (Antal Nimródék is valami hasonlót csináltak), viszont ezen kívül a forgatókönyv még rengeteg dolgot bele akart szuszakolni a filmbe. Ott van az autista kisfiú szerepe, a ragadozók Földdel kapcsolatos tervei, titkos kormányügynökségek machinációi és így tovább. És akkor még nem is beszéltünk a „gyogyós osztagról” – McKenna újdonsült szövetségeseiről, a poszttraumás stressztől szenvedő, dilinyós katonaszökevényekről, akik a humorért és a kilőtt lövedékek számáért felelnének. És említettem már a tudósnő (Olivia Munn) felfedezéseit? A film rágózó, ember rosszfiúját (Sterling K. Brown)? És az űrkutyákat?

 

Ennek a filmnek a történetét se lehetne egy gyufásdobozon összefoglalni.

 

Nagy kár, hogy ennyire szétaprózódik, és végül teljesen szét is hullik a film cselekménye, ugyanis a látványra és az akcióra nem lehet panaszunk. A ragadozók legutóbb talán csak az eredeti filmben néztek ki ennyire jól, egyszerre árasztják az állatias vadság és a hideg, intelligens profizmus légkörét. A mészárlás pedig, amit rendeznek, kifejezetten ötletes és zsigeri, olyan, amilyennek egy 18-as karikával ellátott Predator mozinak lennie kell. Ez nagyon erős része a filmnek, a brutalitás valami olyasmi, ami elválaszthatatlan a franchise alapjaitól.

 

Kár, hogy úgy tűnik, mintha a rendező-forgatókönyvíró Shane Black nem lett volna elég merész ahhoz, hogy csak ezzel foglalkozzon. Kicsit olyan, mintha mindenkinek meg akart volna felelni: a stúdiónak, az egyszeri nézőknek, a ragadozó rajongóinak, és azoknak is, akik a korábbi filmjei miatt valami lazára vártak. A kötelező blockbusteres világmegmentés erőltetése, a túltolt, humorosnak szánt beszólások és a pár, érzelgős jelenet a film végére majdnem teljesen elveszi az élét az akciónak és az erőszaknak. Nem lehet senkiért izgulni, egyrészt mert túl sok a karakter, másrészt annyira gyorsan rohangál fel-alá mindenki, hogy nem is igazán értjük, miért is rohangálnak igazából. (Elég feltenni a kérdést: miért csatlakoznak a „hibbantak” McKennához?) Ebből a szempontból pedig, ahogy a cikk elején is említettem, Antal Nimród verziója sokkal jobb: az végig igyekszik egyenes vonalon haladni, és bár végül ott is jó pár logikai bukfenc és béna megoldás előkerül, azért még mindig kevésbé látványosan, mint most. Mert a sok csavar, a sok rohanás egy toldozott-foltozott forgatókönyvet eredményezett, ami elvonja a figyelmet arról, amiről ennek az egész filmnek szólnia kellene: a harcról a ragadozókkal.

 

Számomra minden egyes Predator film igazi guilty pleasure. A klasszikus az egyszerűségében nagyszerű, és nem várom el, hogy bármelyik folytatás hasonló legyen. Mert 1987-ben még másként csináltak filmet, és ami akkor újdonsága miatt ütött, az ma már nem tud. Ellenben szeretem nézni a rasztahajú, űrbéli vadászokat, hallgatni a klasszikus hangokat, a vissza-visszatérő zenei témákat. Szeretem élvezni a harcot, ahogy az esélytelennek tűnő emberek küzdenek a csillagközi szuperlény ellen. Így nem mondom azt, hogy nem voltak pillanatok, amikor élvezettel néztem ezt az alkotást – de azt sem tudom mondani, hogy több lett, mint egy sokadrangú, könnyen felejthető, kissé zagyva és túlgondolt akciófilm. Majd talán legközelebb.