Főkép

Gyömrő egy kedves kisváros, Budapesttől úgy 25 kilométerre, van két tava (egy strandfürdő és egy szinte vadregényes, ahol horgászni lehet), jó hangulata, s most már egy Zenei Fesztiválja is, amit először rendeztek meg, de az alapján, amit én láttam belőle, olyan jól, hogy biztosan lesz jövőre is.

 

Márpedig én két zenekar koncertjét láttam, mindkettőt életemben először. A miskolci Holdviola tizenkét éve indult, s jó ideje hallgatom és szeretem a dalaikat. A késő délutáni verőfényes napsütés, amit a színpadon pont arcba kaptak, némileg hátráltatta az igazi koncerthangulat kialakulását, de nagyon kellemes élmény volt így is. A három szép hölgy és három fess úr alkotta zenekar jobbára jól ismert magyar népdalokat ad elő modernebb hangszerelésben, bár van a többi közül ki nem lógó, saját szerzeményük is. Hol egy kis elektronika, hol pop, rock vagy akár enyhe jazz az, amivel keverik a folkot, mindig ízléssel és finoman.

 

Az én ízlésemnek mondjuk hiányzott egy-két vehemensebb pillanat, de így is lenyűgözött mindhárom énekesnő csodaszép hangja, a leginkább álmodozásra, de gyakran táncra is csábító muzsika, a hol egy, hol két pár táncos tánca. Tetszett a fellépőruhák visszafogott, mégis egyedi díszítése is. Jó lenne egyszer a csillagok alatt látni a Holdviolát. (És a koncert végén, amiről sajnos lemaradtam, gyömrői gyerekek özönlötték el a színpadot.)

 

 

A Csík zenekar idén 30 éves. Náluk is a népzene a legfőbb elem, de egészen más irányból közelítik meg: ez egy nyilvánvalóan folk csapat, amely beolvaszt ebbe a zenébe néhány olyan, modernebb dalt, mely bizonyos értelemben szintén népzenévé vált már, hiszen annyian szeretik. Gondolok itt a Kispál és a Borztól feldolgozott „Zár az égbolt”-ra, Presser Gábor „Te majd kézen fogsz és hazavezetsz” című szerzeményére, vagy a Quimbytől átvett „Most múlik pontosan”-ra, melyek ebben a formában legalább annyira a Csíkhoz tartoznak, mint az eredeti szerző-előadókhoz.

 

Meg különben is: a népzenei dalokat is megírta valaki, és a pop-rock klasszikusait is, ahogy telik az idő, egyre többen játsszák, egyre több verzióban, s szépen átalakulnak, s idővel, meglehet, senki nem fog arra emlékezni, hogy ki volt az eredeti szerző, ám a dalok valamilyen formában mégis fennmaradnak. Ez már csak azért is eszembe jutott, mert a koncert elején kuruc időkből való, 19. századai és első világháborús katonadalok is felcsendültek, amiket nemcsak, hogy ismer mindenki, de egyik-másikuk nekem, más dalszöveggel és más felfogásban bár, de gyermekkorom lagzis élményeiből is ismerős. De olyan nóta is elhangzott a koncerten, ami egy az egyben szerepelt a régi mulatásokon (s meglehet, ma is, csak mostanában nem voltam efféle muriban), pl. az „A berényi híd alatt…” kezdetű pajzánkodás.

 

Ám a Csík nem csak ilyet meg olyat játszott, volt kristálytiszta szépségű, szomorú dal, meg édesbús, szinte sanzon szerű is, meg olyan pillanatok, amikor a zenészek virtuóz játéka nyűgözte le a közönséget. Mert akármekkora bulikerekítők Csíkék, azért egyben kiváló muzsikusok is. Nekem mégis az a blues-os nóta tetszett a legjobban, meg persze az az átkozott kemény Quimby szám, amit nem is tudom, hogy lehet úgy végighallgatni, hogy ne folyjon az ember könnye. Még szerencse, hogy utána előkerült a „Csillag vagy fecske” a Kispáltól.

 

Amit még hozzátennék: a hangzás és a fények is nagyon jók voltak, ezek is kellettek ahhoz, hogy ilyen remek augusztus este kerekedjék Gyömrőn.