Főkép

Az idén tíz esztendős Marvel Cinematic Universe legutolsó nagy dobása, a Bosszúállók: Végtelen háború igazán nagyot durrant, a nézők több, mint kétmilliárd (!) dollár értékben váltottak rá jegyet világszerte, ami ékes bizonyítéka a Marvel univerzumot övező érdeklődés mértékének. A stúdió, jó iparoshoz méltóan, általában minden szálat szépen eldolgoz, minden motívumot, apró díszt a helyére tesz, hogy a kész mű minden részletében, teljes pompájában az alkotó odaadását, szakértelmét tükrözze, és ennek megfelelően a kapcsolódási pontokat is hasonló odafigyeléssel helyezik el. Épp ezért már az azt megelőző mozik is úgy értek véget, hogy tökéletesen illeszkedjenek a kirakósba, továbbá a soron következő filmek is elsősorban a Bosszúállók folytatása előtti űrt hivatottak betölteni. Így jövőre várható egy Captain Marvel eredetsztori, most pedig egy Ant-Man kalandot tárt elénk a kaliforniai óriás.

 

A Hangya története nem ismeretlen a sorozat követői előtt, a stúdió 2015-ben mutatta be, hogy Scott Lang hogyan is kerül a hangyajelmezbe. A piti bűnözőből lett „szuperhős” elgondolás érdekes a maga nemében, ám valahogy mégis az az érzésem, hogy vele kevésbé szívesen azonosul a néző emiatt. A Hangya és a Darázs kezdetén hősünk leginkább szerencsétlennek, nyomorultnak hat, aki házi őrizetben tengeti hétköznapjait, egy túlbuzgó FBI ügynök árgus tekintetétől övezve. Poénjai, amik az első részben ütősek voltak, a másodikban inkább laposak, a nevetésnek hagyott hatásszünet alatt túl sokszor maradt néma a nézőtér – ez az igazán kiábrándító egy alapvetően humorosnak szánt filmben.

 

Az első rész ugyan jócskán behozta az árát, a második esetében kíváncsi vagyok ehhez képest milyen számokat láthatunk majd, mert szinte biztos, hogy sokan meg fogják nézni, leginkább a Bosszúállókhoz való kapcsolódása miatt. Viszont kérdés, hogy van-e a Hangya önmagában olyan érdekes karakter, hogy az emberek újra és újra jegyet váltsanak rá? A készítők minden igyekezete ellenére számomra nem tudta a film levetkőzni a töltelék mivoltát, főleg, mivel a Végtelen háború után kevésnek érződik szinte bármi, ha a filmben senki nem tör világuralomra, nincs kiirtással fenyegető szupergonosz, főleg ha a szereplők leginkább csak egymást hajkurásszák 120 percen keresztül. Így félő, hogy sokaknak csalódás lesz, amit sajnálok, hiszen egy végletekig fényesített ékszer minden darabja megérdemelné a megbecsülést, amit viszont ez a film valószínűleg nem fog tudni kivívni magának.

 

A mozit mindössze a látvány menti meg, hiszen az, mint ahogyan azt a Marvel filmekben már megszokhattuk, igencsak „adja”, de egyre inkább eljutunk oda, amikor ez már kevés lesz. Talán majd Captain Marvelnek sikerül, ami Scottnak Langnek most nem.