Főkép

A Nem vagyok sorozatgyilkos regényformátumban már jóval azelőtt elérhető volt itthon, hogy a filmadaptáció egyáltalán tervben lett volna – én magam a hatrészes sorozatból hármat olvastam, és mindenképpen tervbe vettem a többit is. Főleg a főszereplő, a szociopata (bocsánat: szociopatákra jellemző vonásokkal rendelkező) tinédzser fogott meg a sztoriban, az a nyers őszinteség, amit saját magával szemben alkalmaz, valamint a szakadatlan törekvése arra, hogy jó ember legyen, még akkor is, ha ezért óráról órára, párbeszédről párbeszédre kell megküzdenie. Nem annyira fajsúlyos könyvek ezek, ugyan megvannak a maguk drámai pillanatai, de a súlyos témák ellenére sem mondanám rájuk (legalábbis az eddigi részekre), hogy sötétek vagy ijesztőek lennének – az azonban nem lep meg, hogy a belőlük készült film igen creepy lett.

 

Ezt főleg a technikai részletekkel érték el: a kifejezetten nem középre rendezett, a furcsa szögekből felvett képekkel, a furcsa hanghatásokkal, zeneválasztásokkal. Semmi sem felkavaró, de minden egy kicsit kényelmetlen. Biztosan lehetett volna más utat is követni, mert az alapanyag rugalmas: ugyanúgy lehetett volna tinidráma egy fura kamaszról némi természetfeletti elemmel, mint kaszabolós horror szimpatikus főszereplővel. A készítők kellemes középutat választottak, ami a könyvhöz képest erősebb atmoszférát von a történet köré – talán emiatt éreztem azt, hogy ebben a tálalásban valamivel „komolyabb” színezete van.

 

Az is szépen kirajzolódik, hogy ez egy urban fantasy is, bár a természetfeletti vonulat számomra mindkét médiumon kicsit döcög, de elképzelhető, hogy még nem tartok ott a könyvekben, hogy ezt igazán tudjam benne értékelni. Viszont ez egy egyben egy pszichológiai thriller is: amikor ebben a viszonylag kicsi közösségben egy gyanús gyilkosságsorozat veszi kezdetét, a főszereplő, John alig várja, hogy többet tudhasson meg a helyzetről, hogy valamiképpen közelebb kerüljön hozzá, ugyanakkor fél saját magától, fél attól, hogy rossz döntéseket hoz, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás, és ezek a gyilkosságok valamiképpen felszabadítják benne is azt, amit olyan gondosan igyekszik kontrollálni. Mint mondtam, kötődöm ehhez a karakterhez, nekem mindennél fontosabb volt, hogy őt hogyan valósítják meg, hogy az adaptáció során nem sikkadnak-e el azok a tulajdonságai, amik olyan érdekessé teszik. Max Records azonban nagyon jó választás volt. Némileg más ez a John, mint a könyvbéli, de semmivel sem gyengébb vagy unalmasabb, sőt, megkockáztatom, realisztikusabb lett, és ez fele-fele arányban köszönhető Records játékának és a forgatókönyvnek.

 

Hardcore horror- és thrillerrajongók nem hiszem, hogy megtalálnák a számításaikat a Nem vagyok sorozatgyilkossal, hiába a 18-as karika. Tökéletesnek sem mondanám, például a háttérinformációk közül sok csak úgy be lett dobva, és nagyon véletlenszerű, hogy mivel kezd bármit a film, és mivel nem; a befejezés érzelmi tónusa pedig úgy elüt minden mástól, amit addig láttunk, hogy számomra nehéz volt komolyan venni, és a vizuális effekt sem segít ezen. Ezek ellenére mégis örülök ennek a filmnek. Kifejezetten üdítő lehet két blockbuster között egy ilyen kisebb volumenű, művészibb, szűkebb produkciót megnézni, és van még egy dolog, amit nagyon tudok benne értékelni: új fényben tüntette fel számomra azt a történetet, amit már ismertem és kedveltem.