Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Az Igazság Ligája (film)

A szuperhősös filmek virágkorukat élik. Hollywood évről évre ellát minket ámulni valóval, fokozatosan körvonalazódnak ellőttünk hatalmas eposzok, lassan a legapróbb mozaikdarabok is a helyükre kerülnek. A DC Comicsnál néhány döntéshozó azt gondolta, ha más képregénygyártók ekkora sikereket érnek el a filmiparban, akkor bizony nekik is lépni kell. Ideje a saját karaktereiket is elővenni, leporolni, és munkába állítani, hogy fiatalnak és öregnek egyaránt mutasson követendő, vagy éppen elrettentő példát.

 

Miután otthonából, Themyscira szigetéről ellopnak egy ősi ereklyét, Wonder Woman felkeresi a Denevérembert barlangjában, hogy értesítse, mekkora is a baj. A fenyegetés nagyságát ismerve arra jutnak, hogy ketten kevesek lesznek megakadályozni a veszedelmet, ezért csapatot kezdenek szervezni, hogy eredményesen vehessék fel a harcot a gonosszal. Ebben segítségükre lesz Barry Allen, más néven Flash, a Villám; Arthur Curry, mint Aquaman; valamint az elhunyt, majd az apja által kibernetikus testbe ültetett és így életre keltett néhai futballista, Victor Stone, vagyis a Cyborg.

 

Ahogy a cselekmény kibontakozik, megtudjuk, hogy világunk terraformálásához Steppenwolfnak a három anyadobozt kell egyesítenie, amelyből egyet az amazonok, egyet az atlantisziak, egyet pedig az emberek őriztek... A sztoriról sokat, vagy ennél többet nehéz anélkül mondani, hogy „ne lőjem le a poént”, noha Az Igazság Ligája az ilyen filmektől megszokott vonalat követi: megismerjük a főhősöket, majd a gonoszt, ezek harcolnak egymással, és hepiend lesz a vége. Pont. Egyebet nemigen tartogat, hacsak nem a meglepetés szereplőt, kinek kilétét nyilván már úgyis mindenki kitalálta.

 

Zack Snydert szeretjük, már a 300-ban és azóta is számos filmben bizonyítja, hogy kiváló a képregényes megvalósításban, történetmesélésben. Ugyanez érezhető volt a Batman V Superman képkockáin, valamint Az Igazság Ligája első felében is: pasztell színekkel, kontrasztokkal, beállításokkal éri el a megfelelő hatást, olyan nüansznyi, képregényszerű hangulati elemekkel, mint például amikor a világon uralkodó elkeseredést látjuk, és mutat egy hajléktalant, akinek „I tried.” („Megpróbáltam.”) tábla van a lába előtt. Sajnálatos módon a munkálatok második felét családi okok miatt úgy döntött, nem vállalja, helyét a Marveltől átigazolt Joss Whedon vette át, aki többek közt a vágásért lett a felelős, valamint néhány jelenetet újraforgatott, néhányat eldobott, így próbálta emelni a mű (sokak szerint alacsony) színvonalát.

 

Nekem összességében tetszett a produkció, és nem tudok csatlakozni a negatív emberek táborához – szerintem ezeket a mozikat nem a mélyenszántó bölcseletekért vagy a lelket sújtó drámáért nézzük, hanem a szórakozásért, márpedig én igen jól szórakoztam. Teljességgel át tudtam magam adni a történetnek, egy percig sem éreztem, hogy leült volna a lendület, vagy bármiből túl sok lett volna. Az elődhöz képest – aminek szerintem Doomsday miatt nagyon gyenge Godzillás befejezése lett – sokkal, de sokkal fogyaszthatóbbra sikeredett a Justice League, noha ezt a mozit is lehúzza a negatív főhős. Steppenwolf, akiről azt mondják, ő „minden idők legrosszabb képregényfilmes gonosza” – viszont ha a készítők meséltek volna a motivációjáról, ez máshogy lenne.

 

Ben Afflecket zsinórban harmadszor láthatjuk a gothami milliárdos bőrébe bújni. Ezzel vagy képesek vagyunk megbarátkozni, vagy nem, de ez van. Ezen a ponton James Bondhoz hasonlítanám Batman szerepét, ugyanis az évtizedek alatt több, mint fél tucatnyian formálták meg a denevérruhás igazságosztó alakját. Az elején nekem is nehéz volt elfogadni, de osztom a véleményt, miszerint charme-ja jól áll Bruce Wayne-nek. Ezek után viszont szerintem mindenképp a brand előnyére szolgálna, ha egy jó darabig már megmaradna ez a szereposztás, hogy a DC is kialakíthassa a maga fix stábját, akikkel képes lesz a legtöbb karakterét megeleveníteni a multiverzumból. Erre a törekvésre utal Gal Gadot és Henry Cavill jelenléte is, aminek örülünk.

 

Boldogsággal tölt el, hogy egy újabb filmmel örvendeztette meg a DC a rajongóit, még ha az elég rossz fogadtatást is kapott. Remélem nem lesz kedvezőtlen hatása a cikis háttérinfóknak sem (gondolok itt Whedon twitter-lájkjára, vagy a bajusz mémre, a két rendező munkájának összehasonlítgatására), a filmet magában, ezektől eltekintve kellene értékelni, s nem ezek tükrében, hisz a művészet attól szép, hogy minden szín elfér a palettán, és ez színesíti igazán a világot. Jó látni, hogy a Marvel évtizedes egyeduralma után a DC is kezd magához térni, még ha kicsit bizonytalanul is bontogatja szárnyait. Szeretjük a szuperhősös filmeket, mert ezeket nézve előbb-utóbb talán magunkban is felfedezhetjük a hétköznapi hőst.


Bartucz János - 2017. november 18.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!