Főkép

Idén is megrendezik, immár 24. alkalommal a Titanic Nemzetközi Filmfesztivált, én pedig továbbra is lelkesen próbálok minél több filmre eljutni, akárcsak az előző években. A „brazil Mad Max”-től Oscar-jelölt filmeken át ázsiai elefántos road movie-ig idén is rengeteg alkotás található a kínálatban – reméljük, most is találhatunk köztük új kedvenceket. Hétfőn az első világháború utáni Franciaországba, kedden pedig egy spanyol faluba látogattam.

 

Egy vezér gyermekkora

(The Childhood of a Leader, rendezte Brady Corbet)

 

Véget ért az első világháború, Párizs környékén pedig éppen a béketárgyalásokat folytatják. Prescott apja (Liam Cunningham) Wilson elnök megbízásából a diplomáciai testület tagja, így az egész családjával Franciaországba költöznek – amit a tízéves Prescott nem visel túl jól. Folyamatos dacoskodásával, makacs, ellentmondást nem tűrő személyiségével rendszeresen kiakasztja az anyját (Bérénice Bejo) és az apját, egyedül a fiatal tanárát (Stacy Martin), aki franciára oktatja, tűri meg hosszabb ideig.

 

Ha ti sem találjátok a fenti rövid összefoglalóban azt a részt, ami a címbéli „vezér”-re utal, nem vagytok vele egyedül. Brady Corbet első nagyjátékfilmje sajátos megközelítéssel próbálkozik bemutatni, miként lesz diktátor valakiből: egy dackorszakát élő akaratos gyermek életéből próbál valamit levezetni, bár ez utóbbi meghatározásához már kevésnek érzem magam. Pedig az első világháború utáni évek Európája különösen szimpatikus kiindulópont lehetne ehhez a kérdéshez, de folyamatosan azt érzem, Corbet mintha nem tudná, hogy pontosan mit is akar mondani. Ettől olyan, mintha fókusztalan, kapkodó lenne az Egy vezér gyermekkora, ráadásul valójában nem tud semmit érdemben megfogalmazni: a Prescott gyerekkorából kiragadott pár epizód a valódi témáról nem beszél igazán, legfeljebb arról, hogy egy ilyen körülmények között nevelkedő fiúból valószínűleg nem lesz a társadalom legnemesebb tagja – ez pedig szerintem nem olyan nagy reveláció Corbettől.

 

Pedig a rendező-forgatókönyvíró rendelkezik érezhető koncepcióval, legalább a stílus terén – már az első pillanatok kaotikus képi világa, zajos, fülsértő, de mégis hatásos zenéje és izgalmas vágása (utóbbi ráadásul egy magyar vágót, Jancsó Dávidot dicséri) megmutatja, hogy van elképzelése a felszínt illetően. De ez mintha nem lenne kapcsolatban a film többi részét illetően (a zene például, akárhányszor csak előbukkan, szerintem egyáltalán nem illik a tartalomhoz), ezen pedig az sem segít, hogy Robert Pattinson mellékszereplő-figurája mintha már az első jelenetben megfogalmazná a tanulságot az emberek valódi természetéről.

 

Ennek következtében, hiába a látszólag termékeny történelmi háttér, hiába az érdekes témafelvetés, hiába a végére egészen váratlan végkifejlet (ami ráadásul a furcsa színészválasztás miatt csak még jobban összezavarja a nézőt), úgy gondolom, hogy az Egy vezér gyermekkora közel sem tud olyan releváns és fontos mű lenni, mint amit a témafelvetés és a koncepciója sugall. Ettől függetlenül szurkolok Brady Corbetnek, hátha a következő rendezése már engem is jobban eltalál.

 

A pásztor

(El pastor / The Shepherd, rendezte Jonathan Cenzual Burley)

 

Anselmo ötvenes évei közepén nem különösebben aggódik az élete szerénysége miatt. Hajnalban kel, hogy aztán a napja legnagyobb részét a birkákkal töltse; legnagyobb barátja a kutyája, s napjait legfeljebb a falu kocsmájába vagy könyvtárába tett rövid látogatások teszik izgalmasabbá. De őt ez tényleg nem zavarja – mindig is ilyen egyszerűen élt, s minden valószínűség szerint így is fog meghalni. Ám amikor egy új építkezést terveznek a környékre, az ő telkét és házát is meg akarják venni: hiába kínálnak azonban sok pénzt, Anselmo nem akar elköltözni, nem akarja elhagyni eddigi életét. Az egyetlen probléma, hogy ha ő nem adja el, akkor a telekszomszédjai sem tudnak pénzhez jutni, márpedig ők nagyon is élnének a lehetőséggel...

 

Aki rápillant a stáblistára, meglepődve veheti észre, hogy Jonathan Cenzual Burley nem csupán A pásztor rendezője és forgatókönyvírója, de egyben operatőre, vágója és producere is volt – ami talán már megmutatja, hogy bizony ez egy meglehetősen alacsony költségvetésből készült alkotás. Burley a pénz legnagyobb részét közösségi finanszírozással szerezte, ám még ezzel együtt is nagyon kevésből kellett gazdálkodniuk, ami talán előrevetíthetné, hogy milyen is lett A pásztor, de valójában én nem ezt éreztem problémának. (Sőt, a vetítés utáni beszélgetésből kiderült, hogy milyen ügyes trükkökkel próbálták pótolni a magasabb költségvetés hiányát, úgyhogy nem gondolom, hogy a mostanitól lényegesen eltérő végeredmény született volna, ha Burley-nek több lehetősége van.)

 

A pásztor legnagyobb gondjának az ambíciók hiányát tartom. Kicsit olyan, mintha az alkotók megelégedtek volna az első felmerülő ötlettel, mintha nem akarták volna egyedibbet, eredetibbet vagy kreatívabbat létrehozni, mintha háttérbe szorítottak volna mindent, amitől az alkotás több lehetett volna. A pásztor szerintem nem rossz film: tisztességesen végigviszi a cselekményét, szépen bontja ki a figurákat, de ennél egy pillanatig sem több, és sajnos a kisebb-nagyobb gyengeségei csak rontanak rajta. Nem érezni a produkción valódi érzelmeket, nem látni a lelkesedést, a frusztrációt, a dühöt, amit esetleg a készítők a téma iránt éreztek – nem kapunk mást, mint a történet egyszerű interpretálását, amihez mintha semmivel sem járultak volna hozzá.

 

Az egyediség hiánya miatt ráadásul túlzottan előtérbe kerülnek azok a problémák, amiket egy hatásosabb vagy lelkesebb filmnek esetleg elnézne az ember. Nem feltétlenül kell nagy dolgokra gondolni, csupán arra, hogy olykor zavaró a vágás, hogy következetlennek és koncepciótlannak tűnő a kameramozgás, hogy a színészek túl sok olyan feladatot kapnak, amivel nem tudnak száz százalékosan megbirkózni, hogy a forgatókönyv a motivációikkal és egyes háttérrejtélyekkel elég vázlatosan bánik... Az apró dolgok összeadódnak, és nincs ami kompenzálná őket: így összességében inkább csalódottan távoztam a moziteremből, mintsem elégedetten (ez persze nem teljesen igaz: a vetítés utáni kérdezz-felelek szerintem, a filmmel ellentétben, kifejezetten tartalmas volt, így legalább Burley-vel könnyű szimpatizálnom).