Főkép

2011 decemberében tűnt fel először a Black Mirror című (magyarul Fekete tükörként lehet ismerni) antológiasorozat, amely minden részében egy más elképzelt, jellemzően jövőbeli minitörténetet mutat be. Az egyes epizódoknak egymáshoz nincs kapcsolódási pontja azon túl, hogy mindegyik valamilyen módon az ember és a (digitális) technika kapcsolatát boncolja, görbe (fekete) tükröt mutatva elénk – és hát általában nem jutunk épp megnyugtató eredményre...

A Charlie Brooker nevéhez fűződő sorozat a harmadik évadától a Netflixen folytatta pályafutását, és két, három-háromrészes évad (amihez a második végén egy karácsonyi epizód is kapcsolódik) után a harmadik rögtön hat résszel sokkolta a nézőket. A következőkben Galamb Zoltán és Kökény Pali elmélkedik (spoilermentesen) az évadról...

 

Galamb Zoltán

 

Az első évad nyitányával (The National Anthem) a sorozat készítői alaposan feladták maguknak a leckét, mivel életszerűségével és a történet végi csavarral az epizód egy olyan, egészen közeli jövő lehetőségét vázolja fel, amelyik több, mint ijesztő. A későbbi részek, bármennyire izgalmasra vagy félelmetesre sikerültek, sokáig nem tudták nemhogy felülmúlni, de beérni sem az első rész színvonalát. Persze lehet érvelni amellett, hogy a második évadból a „White Bear" és a „The Waldo Moment" kifejezetten eltaláltak – az előbbi a büntetés egy különösen kegyetlen formáját, az utóbbi a politikai színtér média általi befolyásolását és a befolyás feletti hatalom könnyű elvesztését vizionálja (már Platón is „megjósolta", hogy hiába adjuk tanult emberek, filozófusok kezébe az állam irányítását, a felülről vezérelt hatalom óhatatlanul diktatúrához vezet) –, érzésem szerint még mindig hiányzott az a zsigeri támadáshoz hasonló jelleg, ami a „The National Anthem"-ben olyan tökéletesen működött.

 

Valójában a harmadik évad sem hozott alapvető változást azon kívül, hogy itt már a BBC mellett a Netflix is belépett a gyártók közé, ennek következtében pedig több amerikai akcentust lehetett hallani (habár a második évad karácsonyi epizódja, a „White Christmas" részben megelőlegezte ezt), most mégis sikerült összehozniuk, hogy egy – számomra legalábbis – abszolút meggyőző résszel rémisztgessenek.

 

A lájkgyűjtés intézményesítését körüljáró „Nosedive" érdekes projekció, de remélhetőleg valószerűtlen, és csak a függőséget nagyítja fel. A „Playtest" elgondolkodtató horror, amely egy picikét a cyberpunkból is merít, és ugyan tökéletesen tudományosnak tűnik az argumentuma, inkább egy nálam jóval fiatalabb korosztályt érinthet. A „Shut Up and Dance" furcsa, pszicho jellegű thriller, amely a titkaink digitális hozzáférhetőségének veszélyeire figyelmeztet, de nem ad többet bármilyen hasonló krimisorozat (mondjuk a CSI: Cyber helyszínelők) ugyanezzel a témával foglalkozó epizódjainál. A „San Junipero" viszont meglepően friss szellemiségű, és nemcsak a retró fíling és az LGBT orientációjú téma miatt, hanem azért is, mert egy (pontosabban: több) olyan kérdést feszeget, amely ha nem is a mindennapjaink része, de elkerülhetetlenül velünk van mindig: a halál, a halál utáni élet és a kegyes halál problémáját/problémáit. A „Men Against Fire" a „Playtest"-hez hasonlóan (de más aspektusból vizsgálva azt) ismét a digitális, egyéni tudatmanipuláció árnyoldalaira mutat rá, és ha a gyűlöletkampányok puszta allegóriájaként értelmezzük, igencsak tanulságos lehetne sok honfitársunk számára, ha egyáltalán felfognák, hogy épp róluk van szó benne.

 

A csúcsteljesítmény az én szememben mégis a „Hated in the Nation". Ez az a rész, amely a mai nyugati embert legközvetlenebbül érintő kérdéseket taglalja – a méhek kihalásának és az ő mesterséges pótlásuknak elképzelése pedig csak ráadás. Tehát a lényeg: a digitális terekben végzett tevékenységeink, az ottani gyűlölködés igenis következményekkel járhat a való életben, és erre magunktól is rá kellene döbbennünk, ám ha ez mégsem történik meg, joga van-e bármilyen hatóságnak vagy személynek rábírnia minket, hogy változtassunk a viselkedésünkön? Így leírva talán nem tűnik annyira erősnek a sztori, de a tálalással együtt egyértelműen a sorozat újabb kiemelkedő pillanata, amihez hasonlót remélem sokat láthatunk még az esetleges újabb évadokban is.

 

Kökény Pali

 

Nagyon nagyon nagyon nehéz nem klisékben beszélni a Black Mirrorról (minden részét angolul láttam, és a most tárgyalt, harmadik évad is csak angolul érhető el a Netflixen, úgyhogy én most így fogok hivatkozni rá): az antológiasorozat ugyanis amellett, hogy a Twilight Zone és a Tales From the Crypt nyomdokain halad, teljesen önálló monolitként magasodik majdnem minden felé, ami ma a televízióban (vagy streamelős médiumokon) elérhető. A sorozat korábbi évadai olyan fantasztikusan minőségi, többször is újranézhető, önmagukban is kerek egészet, önálló világot képviselő részeket adtak nekünk, mint az embert lelkileg a földbe döngölő „The Entire History of You”, a lélegzetelállító „National Anthem”, vagy a „történet a történetben”-jellegű karácsonyi különkiadás. A második három rész talán egy kicsit gyengébb volt a tényleg hibátlan első évadhoz képest, de a harmadik, immáron hatrészes, Netflixes évadnak így is eléggé fel kellett kötnie a gatyát, hogy megfeleljen az elődöknek.

 

És te jó ég, hát sikerült neki. Annak ellenére, hogy ez az évad adta az első, talán kissé középszerű epizódját a Black Mirrornak (a második, „Playtest” című, kicsit sematikus horrorra gondolok), a többi minden tekintetben kárpótol ezért a kis botlásért. Újabb klisé, de a Black Mirror valóban azért olyan elképesztő, mert annak ellenére, hogy minden rész enyhén vagy erősebben disztópikus sci-fi környezetben játszódik, minden esetben ijesztően közel van a mostani világunkhoz. Olyan érzés, mintha a mostani, még némileg stabilnak mondható, de már a szakadék szélén egyensúlyozó emberi társadalmat valaki vagy valami (legtöbbször mi magunk) átlökte volna azon a ponton, ahonnan már nincs visszatérés, és ahol a dolgok menthetetlenül elkezdtek elfajulni. Csak néha ebbe, néha abba az irányba. Legyen szó akár a szociális média személyiség-validáló, és az önképünket már nemcsak befolyásoló, de meghatározó szerepéről („Nosedive”), a cyber kémkedésről és a személyes adataink biztonságáról („Shut Up and Dance”) vagy a háború újabb, minden eddiginél ijesztőbb módszereiről („Men Against Fire”). És az ember csak ül, és végignézi, ahogy a Black Mirror történései szépen lassan valóra válnak. Egy hónapja arról olvashattunk, hogy az FBI már az okos tévék segítségével is képes lehallgatni a privát lakásokat, gyakorlatilag lenyomozhatatlanul és felelősségre vonhatatlanul, míg a napokban a Plan Bee mögött álló tudósok és designerek adtak hírt róla, hogy egy lépéssel közelebb kerültek a virágokat beporozni képes méh drónok megvalósításához. És az ember így ne legyen paranoiás.

 

De hogy magáról a sorozatról is essen még egy pár szó: minden szempontból észbontóan jó. Különböző műfajok (horror, szatíra, krimi, romantikus történet) és hangulatok keverednek a harmadik évadban, amit egyszerűen nem lehet elégszer megnézni. A részek között, ahogy azt már eddig is megszokhattuk, semmilyen kapcsolat nincs (bár néhány kis easter egget azért felfedezhetnek az éles szemű nézők), egyedül a kivételesen magas minőség, és az a kellemetlen érzés köti össze őket, hogy igen, ez valóban bármelyik pillanatban valóra válhat. Az évad legjobbját nehéz lenne kiválasztani, mert a „Nosedive” már rögtön iszonyat magasra teszi a lécet, a záró, önálló játékfilmként is értelmezhető „Hated in the Nation” is borzasztóan izgalmas, a „Shut Up and Dance” pedig még egy kis morális dilemmával is megfejeli a képletet, de ennek ellenére talán a legmaradandóbb epizód mégis a „San Junipero”, ami olyan, mint egy vizuális költemény. Megható, emberi, keserédes és nagyon sokáig megmarad a nézőben. De igaz ez valóban mind a hat részre, és remélem, hogy az lesz a hamarosan érkező, negyedik évadra is.