Főkép

Színészek, rendezők, operatőrök, producerek, zeneszerzők, sminkesek, díszlettervezők és még sokan mások: két filmet könnyen össze lehet kötni egy (vagy több) azonos alkotójuk alapján. Mi pedig pontosan ezt tesszük ebben az új, havi sorozatunkban: cikkírónk kijelöli, hogy az ő általa ismertetett film melyik alkotójával folytatódjon a lánc, akinek egy másik filmjével haladunk tovább, amiből a szerzőnk ismételten megnevez egy alkotót.

 

Egy óra, hat ember. Egy republikánus szenátor, a párt nagy reménysége (Tom Cruise) interjút ad az új afganisztáni stratégiáról egy középkorú, tapasztalt újságírónőnek (Meryl Streep), aki ugyan az elmúlt évtizedekben hozott pár kompromisszumos döntést, azért alapvetően még hisz az újságírás lényegében. Megvitatják az USA új módszerét – azt, amit éppen az interjú alatt már élesben is kipróbálnak a világ másik felén. Két katona (Michael Peña és Derek Luke) az osztagukkal egy olyan pont elfoglalását tervezik, ahonnan majd az egész terepet beláthatják, azonban az akció közben valami balul sül el, a két sérült fiatal kizuhan a helikopterből, és a hegy tetején ragadnak – távol a mentőalakulattól, viszont közel a tálib harcosokhoz. Két olyan fiatal katonáról van szó, akik egyébként egy amerikai egyetemen tanultak, többek között politikatudományt is. Egykori professzoruk (Robert Redford) reggeli beszélgetésre hívja egyik tanítványát (Andrew Garfield), hogy a szerinte tehetségét elvesztegető srácot felrázza, és próbálja valami érdemi cél felé terelni.

 

Valószínűleg kevesen éreznek hozzám hasonlóan, de engem borzasztóan érdekel az Egyesült Államok kultúrája. Ezalatt most nem a „fogyasztói társadalmat” és annak kreálmányait (a mainstream popzenétől kezdve Hollywoodon át a McDonald’s-ig) értem, hanem azt a fajta történelmi-kulturális-társadalmi szemléletet, ami leginkább körül tudja írni, hogy mit is jelent amerikainak lenni. Amerikainak lenni ugyanis szerintem (mondom ezt innen, Magyarországról) nem csupán egy szó, nem csak egy bejegyzés az igazolványon, nem egy rutinválasz, amikor az ember származását firtatják. Amerikainak lenni egy életstílust jelent, egy teljesen más gondolkodásmódot, egy olyan eszmerendszert, amiben kényelmesen megfér egymás mellett az amerikai álom és az, hogy az USA az igazság bajnoka. Nem véletlenül rajongok azokért a filmekért is, amik az amerikai politikát, vagy legalábbis az amerikai gondolkozásmódot mutatják be – nem véletlen hát, hogy amikor szóba került, hogy a Filmlánc rovatunk következő filmjének Robert Redford egyik rendezésének kellene lennie, akkor azonnal jelentkeztem a Gyávák és hősökkel.

 

Számomra ugyanis több ez a film, mint egy nagy adagnyi háborús propaganda az afganisztáni káosz közepén, amikor mindent alulmúlt a közvélemény támogatása. Több ez, mint Redford didaktikus kioktatása arról, hogyan viselkedjen az ember. A Gyávák és hősök számomra a kérdések filmje. Kérdések arról, hogyan is kellene az embereknek élnie. Kérdések arról, hogy mit kell tennie az embernek, ha szeretne egy jobb világban élni. Kérdések arról, hogy meddig terjed az egyén felelőssége, és hol lép be az állam. Kérdések arról, hogy mit művel egészen pontosan a média, hogy mi a feladata, és hol húzódnak ezek a határvonalak. Kérdések arról, hogy mennyi értelme van egy olyan rendszernek, ahol nem az ész számít, és sportösztöndíjas hallgatók olykor nagyobb szorgalmat, lelkesültséget és kitartást éreznek a tanulás, a politika és az egyetem iránt, mint azok, akik könnyen vettek az életükben minden akadályt. Kérdések arról, hogy mennyire ámító is az amerikai politika, hogy mennyire „könnyű” minden ígéret, hogy mennyire a politikai ambíció határoz meg mindent, nem pedig a tehetség, az ész vagy a jó ötletekkel teli munka. Kérdések arról, hogy mit akarsz csinálni az életedben, mit szeretnél, hogyan emlékeznének rád.

 

Kérdések, kérdések és kérdések – ám válaszok sehol sincsenek. Sőt, talán nem is léteznek. Redford és a film persze néha konkrétabb ennél, és mond számos dolgot, de érzésem szerint nem erőltet. Inkább arra ösztönöz, hogy gondolkodj el te magad is a válaszokon, találd meg azt, ami számodra a leginkább megfelelő. Ne engedd, hogy befolyásoljon téged a média, a kormány, a politika, a közélet, akármi – ne engedd, hogy mások hozzák meg helyetted a döntéseidet. De azokat viszont hozd meg, becsülettel, nem elmismásolva. Komolyan gondold át, ne elégedj meg az egyszerűbb úttal. És ha valamit eldöntöttél, higgy is benne, állj ki a döntésed mellett. Talán pont emiatt a professzor és tanítványának beszélgetését éreztem leginkább közel magamhoz: kifejezetten inspiráló, ahogy Redford próbálja meggyőzni Andrew Garfield cinikus és kétkedő, kiábrándult karakterét arról, hogy van értelme politikával foglalkozni: hogy van értelme a világgal foglalkozni.

 

Nem mintha a többi szál annyival gyengébb lett volna – ha színészileg nézem, leginkább Meryl Streep és Tom Cruise duója viszi a pálmát. A saját magában és saját ambícióiban mélyen hívó szenátor párharca az újságírónővel (aki minden cifra replikája ellenére sem szűnik meg amerikainak lenni, aki továbbra is hisz számos, nekünk kissé különös elvben) egészen magával ragadó, különösen ahogy egyre mélyebbre megyünk az ámítások tengerében – és ahogy egyre inkább feltűnik az újságírónak is, hogy mekkora az ő (vagy legalábbis a média) szerepe ebben a kérdéskörben. A visszaemlékezésekkel is tarkított katonai szál pedig újfent teljesen mást testesít meg: egy olyan amerikai ideált, ami tőlünk nagyon távol áll, de amit természetesen ettől függetlenül mégis becsülendőnek tartok.

 

Erős ecsettel, pár jellemvonással megfestett figurákat követünk, de mégis hitelesnek érzem minden megszólalásukat – talán pont azért, mert mindenki inkább csak kérdez, mintsem hogy igazán elmondaná a saját igazát. A nagyon ügyes szerkezetű film ettől lesz több, mint a szokványos politikai propaganda, és pont ezért merem bátran ajánlani mindenkinek: talán nem lesznek benne nagy, revelatív meglepetések, kevés igazán eredeti gondolattal fogunk találkozni, viszont mégis képes egy olyan szórakoztató elegyet alkotni, ami aztán bőven elég elmélkednivalóval szolgál. Láttam már párszor életemben, és azt hiszem, még néhányszor fogom is – időről időre szükségem van arra, hogy újra elgondolkodjak ezeken a kérdéseken.

 

Legközelebb Meryl Streep egy másik filmjével folytatjuk rovatunkat.