Főkép

1957-ben valaki megölt egy fiatal nőt, és feltehetően meggyalázta a holttestét. A martfűi közösséget az esemény sokkolta, míg végül politikai nyomásra a nő szeretőjét, Kirják Jánost halálra ítélték (rá a filmben Rétiként hivatkoznak). Végül az ítéletet életfogytiglanra módosították, de Kirjákot ez sem menti meg a lelki összeomlástól. A gyilkosságot ugyanis nem ő követte el – ám ez tíz évig nem derül ki, a Kirják-család (János nővére, illetve fia) hiába várta a sikeres fellebbezést. Tíz év elteltével viszont a „martfűi rém” újra lecsap: újabb nőket gyilkol meg, s bár van közülük olyan, aki túléli, sokáig mégsem tudják elkapni. Kovács Péter (a filmben Pál) végül csak egy fiatal nyomozó személyes indíttatásának és kitartásának köszönhetően kerül a rácsok mögé. A nyomozónak egy alkoholista társsal a rendszer súlyos problémái és elhallgatásai közepette kell dolgoznia, ráadásul eközben még egykori elődjével és mentorával, mostanság felettesével is összetűzésbe kerül. Kovács pedig újabb gyilkosságokat követ el, mialatt a felesége egyre jobban gyanakszik...

 

Ha valaki A martfűi rém legnagyobb pozitívumát kérdezné, szinte biztosan az „ambiciózus” szó jutna eszembe. Ugyanakkor ha valaki A martfűi rém legnagyobb negatívumát kérdezné meg tőlem... nos, valószínűleg szintén erre a következtetésre jutnék. Sopsits Árpád filmje hihetetlenül nagyot vállalt: a bonyolult gyilkossági ügy nagyon sok szeletével szeretne foglalkozni, ami egyszerűen túltelíti. Egyszerre akarja bemutatni a két nyomozó közti ellentétet és az ő személyes tragédiájukat; foglalkozni akar a börtönben egyre jobban összeomló Kirjákkal, illetve a családjával; fellebbenti a fátylat a szocialista igazságügyi rendszer problémáiról, különösen az 56-os „ellen”-forradalom után; de közben muszáj árnyalnia a nyomozók felettesének alakját, aki pozícióféltésből nem mer igazán segíteni, valamint a gyilkos feleségének figuráját, aki fokozatosan döbben rá, mennyire nem ismeri a férjét. És akkor még nem beszéltem magáról Kovácsról, az elkövetőről, vagy éppen a martfűi közösség véleményéről az eseményekről...

 

Kétórányi játékidőbe pedig egyszerűen nem fér bele minden. Akármennyire is érződik a profizmus A marfűi rémen, ennyi mindennel nem bír el. Folyamatosan azt érzem, hogy széttöredezik, nem találja a fókuszt, és az ilyen kitérőknek köszönhetően túl sokszor sérül az a dramaturgiai ív, az a feszültség, aminek egyben kellene tartania a filmet. Ráadásul mindezt még súlyosbítják az erősen papírízűnek hangzó párbeszédek, amik a vásznon nagyon rosszul mutatnak („Ebben az országban nincsenek sorozatgyilkosok! Világos?!”), különösen ha olyan karakterek szájából hangzanak el, akikre nem jutott elég játékidő az érthető és világos motivációk tekintetében. Hogy ennek ellenére is működőképes, sőt, szórakoztató film A martfűi rém, az szerintem három alkotórészének köszönhető.

 

Egyrészt az adott kor hiteles és nagyon profinak kinéző megidézésével. Minden sterilsége ellenére is ügyesen lettek összerakva a díszletek és a jelmezek, láthatóan odafigyeltek az apróságokra – és ez az atmoszféra nagyon segített abban, hogy tényleg odaképzeljük magunkat a hatvanas évek szocializmusába. Másrészt pedig muszáj megemlíteni a színészeket, akik akármennyire sem hibátlanul kidolgozott karaktert kaptak, azért még mindig nagyon sokat köszönhetünk nekik. Szerintem főként Szamosi Zsófia (Kirják nővéreként) és Anger Zsolt (az alkoholista nyomozóként) tudott finom részletekben is kiemelkedni, talán mert olyan szerepet kaptak, akiknél nem is feltétlenül volt szükség ennél többre. Hajduk Károly a sorozatgyilkos szerepében tűélesen át tudja adni a figura személyiségét; Trill Zsolt igazságügyi ügyészként kaphatott volna több időt is, hogy emlékezetesebb maradjon, de így sincs okunk sok panaszra – Bárnai Péter a fiatal nyomozóként, Balsai Mónika Kovács feleségeként és Jászberényi Gábor Kirják szerepében szintén korrekt.

 

Harmadrészt pedig maga a martfűi rém témája annyira súlyos és nyomasztó, hogy az szinte önmagában elviszi a hátán a filmet. Ahogy követjük Kovácsot újabb és újabb rémtetteinek színhelyére, ahogy megtörténnek a gyilkosságok (egy idő után az események szokatlanul nyílt és kendőzetlen bemutatását talán már erőltetettnek éreztem, de sokáig kiválóan működik – határozottan indokolt a 18-as karika), és ahogy a tehetetlen rendőrség képtelen bármit is tenni, hogy megnyugtassa a várost, az van annyira erős, hogy mindvégig izgatottan nézzük a filmet. Márpedig egy jó pszicho-thrillernél ez alapkövetelmény.

 

G. barátom szerint ha tíz éve láttuk volna, sokkal jobban szerettük volna A martfűi rémet – hajlok rá, hogy igazat adjak neki, hiszen az elmúlt évek elkényeztettek minket annyira a magyar filmek terén, hogy ezért a szintért már ne lelkesedjünk. Pedig fontos, hogy ilyen zsánerfilmek is készülnek: hiszem, hogy ezen a téren is szükség van fejlődésre. A martfűi rém támogatandó és szimpatikus lépés ezen az úton.