Főkép

1910-ben Japán annektálta Koreát, amit tömeges kivégzések követtek: a koreaiakat semmibe vették, a japánok szó szerint szolgasorba taszítottak egy egész népet. Ezután érthető módon szabadságmozgalmak alakultak, ideiglenes kormányok próbálták vezetni a népet az áhított szabadság és függetlenség felé – még akár merényletek szervezésétől sem riadtak vissza. 1933-ban Kim Koo, az egyik ilyen kormány tagja csapatot szervez: egy robbanóanyag-szakértővel (aktuálisan börtönben), egy katonai iskolát végzett harcossal (szintén börtönben), valamint az egyik függetlenségi mozgalom mesterlövészével (nos… börtönben), akik megtalálására és beszervezésére egy egykori szabadságharcost kér fel. A csapat feladata, hogy eltegyen láb alól egy esküvőjére készülő háborús bűnöst, valamint az egyik szintén nem ártatlan, magas rangú vendégét. Persze a feladat nem ígérkezik annyira egyszerűnek… már csak azért sem, mert az eseményekbe egy félrevezetett bérgyilkos-duó (akik Hawaii Pistolnak hívják magukat) is beleszól.

 

A Titanic Filmfesztiválra az esetek többségében nem a klasszikus zsánerműfajok miatt járok: akármennyire is érdekes másodvonalas sci-fik vagy éppen művészhorrorok kerülnek be mondjuk a programba, ezek – már csak „kísérleti” jellegük miatt is – ritkán nyerik el a tetszésemet. Az ázsiai szekcióval még rosszabbul állok: mivel nagyon nem vagyok képben Ázsia filmművészetével, valahogy mindig félek megpróbálkozni ezekkel a mozikkal. Hogy ezek után mégis beültem A bérgyilkosságra, és az egyik legnagyobb élményt nyújtotta az idei fesztiválon, az számomra is hatalmas meglepetés (bár lehet, ebben az is közrejátszott, hogy a sok komoly érzelmi és szellemi munkát igénylő film után jól esett egy profi akciófilm).

 

Mert hogy miről is van szó? A bérgyilkosság első körben kiváló heist, ahogy a csapat-összeszedés és összecsiszolódás, a közös tervezés és a végrehajtás klasszikus lépéseit követjük végig; majd hirtelen fordulatos kémthrillerré és gyors tempójú akciófilmmé válik – a 140 perces játékidőbe (ami amúgy a legkevésbé sem tűnik feleslegesnek) bizony sok minden belefér. De mégsem lesz túlzsúfolt: pont annyira cseles és pont annyira érnek meglepetések, hogy még értsd a történetet (ami az ázsiai nevek és arcok tengerében már önmagában sem olyan triviális feladat), a jól felépített dramaturgia, a szimpatikus karakterek és a köztük lévő dinamika miatt pedig tényleg élmény nézni ezt a filmet. Bár itt-ott mintha magán viselné az ázsiai alkotások jellegzetességeit (főleg a pózokban és a kissé túlhúzott befejezésen), de így is szinte hibátlan szórakozás. Ha jó zsánerfilmet akartok megnézni, ezt válasszátok.

 

Még megtekinthető: április 16-án este a Toldi Moziban.

 

A 17. század első fele, New England. Puritán vallásosság, szegénység, valamint egy család, akiket a közösség kitaszít magából: az erdő szélére vonulnak, hogy túléljenek. A mélyen hívő szülők és az öt gyermekük bár nagyon nehéz körülmények között boldogulnak, keményen megdolgoznak minden betevő falatért, de békében élhetnek – egészen addig, amíg az újszülött Samuel el nem tűnik. Noha mindenki reménykedik abban, hogy „csak” egy farkas vagy valami hasonló állat ragadta el a babát, valahol mélyen már sejtik: az erdő olyan dolgokat rejt, amikkel nem akarnak többet találkozni. Pedig ahogy folytatják a mindennapi életüket, az csak egyre rosszabb és rosszabb lesz, egészen addig, amíg kénytelenek szembenézni a nyilvánvaló ténnyel: a természetfeletti létezik. És Isten nem segít küzdeni ellene.

 

Ha már az előbb a zsánerfilmekről szóltam, muszáj megemlékeznem arról, hogy a művészi beállítottságú horrorok reneszánszukat élik manapság: sorra tűnnek fel az olyan alkotások (mint a The Babadook vagy az It Follows), amik megragadják az erre fogékonyak figyelmét, és valami többet próbálnak nyújtani, valahogy máshogy, mint a klasszikus, már unalomig ismert horrorklisék. Bár osztatlan sikert talán nem aratnak, de akik valami újra, valami az átlagostól eltérőre vágynak, azok biztosan megtalálják bennük a számításukat – ebbe a sorba illik a The Witch is. Ami ugyan szerintem ijesztő nem lesz, sőt, sokszor még igazán feszült vagy rémületes sem, de a 17. századi vadon (és a hozzá társuló korhű nyelv) olyan környezetet teremt, aminek kétségtelenül megvan a sajátos hangulata. Mármint feltéve, ha valakit képes megragadni – történetesen engem ugyanis nem, mi több, legfeljebb a szereplők elborulását és a természetfelettitől valami istentelen félelmét élveztem, no meg az egymásra mutogatást (ki a boszorkány, ki hozta ezt az átkot a házra?)... bár akkor már lehet, hogy az Istenítélet színdarabot kellene inkább említenem. Akárhogy is, furcsa alkotás a The Witch – kevés ilyesmit látni, úgyhogy már csak ezért is megéri megtekinteni. Aztán ha elkap, akkor ne lepődj meg, ha egy darabig nem szeretnél kecskét, nyulat vagy erdőt látni...