Főkép

Mi az élet értelme? Vagy másként: miért érdemes élni? Azt hiszem, minden ember életében eljön az a pillanat, amikor ezek lesznek számára a legfontosabb kérdések. Előtte és utána nem foglalkozik annyit vele, vagy úgy gondolja, hogy már megtalálta a válaszokat, azonban szerintem mindig el fog jönni az a pont, amikor kénytelen szembenézni a kérdés igazi erejével. Megéri betagozódni a társadalomba, vagy inkább jobb kívülről figyelni? Különcként, a saját elveid, céljaid, döntéseid mentén fogsz boldogabb lenni, vagy ha inkább követed a tömeget, így nem kell elviselned mindenki más gúnyolódását? Minden percből ki akarod hozni a maximumot, még akkor is, ha ez olyan életre kényszerít, amit rajtad kívül senki nem viselne el, vagy inkább elégedett maradsz egy kevésbé színes élettel is? Mi az, ami igazán fontos számodra az életben, amiért mindent megtennél, aminek mindent alárendelsz? Hogyan érdemes élni?

 

Emily édesapjának, Robertnek erre igen komoly válaszai vannak. Úszás és szex című könyvében leírja, hogy mit is gondol minderről, ezzel pedig viszonylag sok ember életét megváltoztatja – hogy mást ne mondjak, a sajátját. Emily megszületése óta ugyanis egyre többet és többet gondolkodik, lázasan kutatja, hogy mi is az élet értelme, és hogyan érdemes élni azt. Amikor azonban a felesége, Emily édesanyja meghal, magába zuhan. Egyre őrültebben keresi a válaszokat, egyre inkább kifordul magából és a társadalomból – míg végül elmegyógyintézetbe zárják. Évekkel később Emily, már kamaszlányként, egy nap úgy dönt, hogy megkeresi az apját, és kiszabadítja az intézetből. Ehhez azonban át kell szelnie fél Írországot, amiben segítségére lesz az egyik osztálytársa, Arden, aki szintén nem tökéletes családi körülmények közül érkezett, és hát nem kevésbé furcsa, mint Emily. Ketten útnak indulnak – és közben talán olyasmire is ráébrednek, amire induláskor még nem számítottak.

 

A nevem Emily klasszikus roadmovie: két tini útját követjük végig, ahogy átélnek mindenféle kalandot, ahogy megismerik egymást, és ahogy olyan általános igazságokra bukkannak, amik az út nélkül elkerülték volna őket. Bár lehetne mindez egy unalmas formula is, szerencsére ennél sokkal szórakoztatóbb a film: kellően szimpatikusak (és hát furcsák) a szereplők, elég izgalmas az útjuk, és az egész mögött megbújó cél (találkozni a rég nem látott, ki tudja, hogy milyen szellemi állapotban lévő apával) ad neki egy olyan színezetet, ami egyszerre sötétebb és világosabb tartományokba is löki a hangulatot. Remekül kombinálja a drámát és a komédiát, hiába lengi körül az egészet a szomorúság, mégsem süllyed depresszióba – a humor pont annyira oldja a helyzetet, hogy még képesek legyenek pózok nélkül beszélni komoly dolgokról. Ez a fajta stílus pedig tényleg elvarázsolja a nézőt is: Evanna Lynch (mindenki Luna Lovegoodja a Hary Potter mozikból) kitűnően játssza el az elvarázsolt, de mégis bánatos figurát, nevetünk és sírunk, hogy aztán mosolyogva távozhassunk a teremből. Mindenképpen megéri.

 

Még megtekinthető: április 15-én este a Puskinban.

 

Aloys számára az élet sokkal inkább a külső megfigyelést, a szemlélést jelenti. Ő nem vesz részt az eseményekben, inkább nézi őket – főként a videokameráján keresztül. Még a saját életének legfontosabb eseményeit is így örökíti meg, ezért nagyon távolságtartó mindenkivel szemben, nincsenek sem igazi barátai, sem valódi emberi kapcsolatai az apján kívül. Amikor azonban az édesapja meghal, Aloys magára marad, és egy részegen töltött este után arra ébred, hogy ellopták a kameráját és a legutóbbi felvételeit. Felhívja telefonon egy női hang, hogy visszaadja a holmiját, feltéve, ha kipróbál vele egy kísérletet, amit félénk és visszahúzódó embereknek találtak ki: ez a telefonos séta, aminek során az „alany” felfedezi az őt körülvevő világot, és valódi tét nélkül kóstolhat bele az életbe. Ahogy egyre szorosabbá válik a kapcsolata a vonal túlsó végén lévő hanggal, úgy válik az ő élete is egyre bonyolultabbá. De vajon tényleg ezt akarja Aloys?

 

Míg A nevem Emily esetében az első pillanattól fogva nagyon erősen állást foglaltak a készítők a „hogyan éljük az életet” kérdésben, az Aloys-ban pont a válaszok hiánya tetszett a legjobban. Az egyértelműen furcsa és számunkra természetellenes viselkedés után inkább Aloys személyiségének változásán van a hangsúly: mit fog fel az új világból, mire milyen reakciót ad, mit talál fontosnak és érdekesnek benne. De nincsenek egyértelmű megoldások, csak a bizonytalanság, ahogy a főszereplő figurája egyre jobban kinyílik, egyre többet változik, egyre inkább kötődni kezd olyanhoz is, ami korábban elképzelhetetlen volt. A külső szemlélőből legalább részben „élővé” válik: lenyűgöző figyelni, miként éli ezt meg, Georg Friedrich pedig hibátlanul jeleníti meg ezt a folyamatot. A valóság és a képzelet határán táncolunk, és különösen, amikor elkap a film hangulata, akkor nagyon élvezzük ezt a játékot ­– amikor nem, akkor viszont kicsit céltalannak tűnik. Furcsa film az Aloys, de talán pont ez szeretném ajánlani: hogy mindenki maga fedezhesse fel.