Főkép

Philippe Petit, 1974., drótkötél, World Trade Center. Címszavakban ennyi egy mutatvány, egy világraszóló csoda, egy mindent felülmúló emberi tett, egy őrült elme rémisztő álma. Philippe Petit 1974 augusztusában többször végigsétált a World Trade Center majdnem kész tornyai között kifeszített drótkötélen. Vannak tettek, amiket nem lehet mihez mérni: ilyen még nem volt, és talán sosem lesz többet. Egy olyan attrakció, ami elképeszti, ledöbbenti, csodálattal tölti el a nézőket, megtölti a szívüket örömmel, emberek, valaki végigsétált négyszáz méter magasban egy stabilnak sem nevezhető kötélen! Erre nincsenek szavak – de nem is kell, ezt érezni kell, ahogy a csontjaidban borzongsz a magasságtól, ahogy azt kívánod, bárcsak sosem néztél volna le a mélybe, ahogy zsigerileg megragad, és görcsbe rándítja a gyomrod. Még ha valahol tudod is, hogy nem történt semmi baj, még akkor is: ezt nem lehet nyugodtan nézni.

 

A Kötéltánc ettől lesz egy nagyon szerethető film. Mert egy olyan eseményt mutat be, amitől már önmagában is leesik az állad – ezt elrontani majdhogynem lehetetlen, főleg egy olyan profi rendezőnek, mint Robert Zemeckis. A probléma ott kezdődik, hogy azért nem sok hiányzott ahhoz, hogy most egy remek élmény helyett egy borzasztóan gyenge műről beszéljek: Zemeckis érezhetően ugyanis csak az utolsó félórába, a „kötéltáncba” helyezte minden reményét, mindent erre épített – olyannyira, hogy mintha a többi résszel nem is törődött volna. A Kötéltánc első másfél órája olyan, mintha egy gyenge vázlatot figyelnénk: buták a párbeszédek, a karakterek alig felépítettek (még Ben Kingsley is inkább zavaró), minden előre kitalálható, sokszor idegesítő (köszönhetően a fárasztó narrációnak), nincs jól előadva sem Petit felkészülése a nagy akcióra (bár a Notre Dame-i „tánc” érdekes, de sajnos kevés), sem a csapat összerakása (pedig hangulatos heist kerekedhetett volna ki belőle).

 

Aztán eltelik ez a másfél óra, Petit kiáll a kötélre, és hirtelen ráébredünk: ezért megérte a várni. Megérte átvergődni magunkat az eddigieken, mert ez mindent felülmúl. A következő fél órára Zemeckis a székbe szegez minket, jelenetei hatásosak, tényleg ütnek, egyszerűen lesokkol a látvány. És ha már itt tartunk: kivételesen még az IMAX 3D-nek is van értelme (pedig ilyet tényleg nem tudom, mondtam-e már) – nagyon jól játszik ugyanis a rendező a magassággal és a perspektívával. Nem mellesleg, Joseph Gordon-Levitt tökéletes Philippe Petit: bár ebben nem voltam elsőre biztos, de rá kellett ébrednem, hogy nagyszerűen képes megjeleníteni ezt az őrült zsenit, ezt az álmodozó mutatványost. Minden mozdulatában jelen van, még az idegesítő gesztusaiban és mondataiban is képes elhitetni, hogy ilyen ez a francia fickó.

 

Philippe Petit „akciója” 1974 óta világhírűvé vált – feldolgozások garmadájával találkozhattunk azóta (nekem a kedvencem Colum McCann szédítően zseniális regénye, a Hadd forogjon a nagyvilág, amit ezúton is ajánlok mindenkinek), a legismertebb talán a nem is olyan régi dokumentumfilm, az Ember a magasban (Man on Wire). Én ugyan még nem láttam, de elvileg teljesen más szemszögből közelíti meg az eseményt: talán kevésbé érezni rajta Hollywood hatását. Viszont aki meg szeretné tapasztalni mindazt az őrültséget, abszurditást, elmebeteg álmodozást és magabiztos zsenialitást, amit ez a világraszóló tett képvisel, aki szeretne félórán át lélegzetvisszafojtva, a karfát szorítva figyelni Petit-re, annak csak ajánlani tudom a Kötéltáncot. Bár jobban örültem volna, ha nem másfél órányi játékidő elteltével kezdődik el a film, de az utolsó félóra mégis kárpótol sok mindenért: azóta sem térek magamhoz…