Főkép

A Titanic Filmfesztivál programját böngészve viszonylag ritkán szokta felkelteni az érdeklődésem az egyes filmek rövid leírása: a cselekmény ugyanis rendszerint vajmi keveset árul el arról, hogy milyen is valójában az adott mű – hiszen attól, hogy unalmasnak tűnik a története, még lehet igazán zseniális alkotás (és fordítva) is. Az X+Y azonban azon kevés film közé tartozik, ami már az ismertetője alapján is érdekelni kezdett, ugyanis nagyon tetszett, hogy nem a „matekzseni fiút zaklatják a suliban” jellegű ezerszer lerágott sablonokat akarja előhozni, hanem egy kicsit továbblép. Nathan ugyanis erős autista vonásokkal rendelkezik, ám hihetetlen matematikai tehetségének köszönhetően esélye van arra, hogy bejusson a Nemzetközi Matematikai Olimpiára, mint Nagy-Britannia csapatának tagja. Azonban a felkészülő táborban olyan fiúkkal és lányokkal van körülvéve, akik szintén nagyon okosak – ráadásul még csak nem is ő a legfurább a csapatban…

 

Ha egész eddigi életedben azt tapasztaltad, hogy körülötted mindenkinél okosabb vagy, ezért senki sem ért meg, furcsán kezelnek, és nem tudnak követni, milyen érzés lehet hirtelen olyan emberek társaságában találni magad, akiknek szintén ilyen gondjaik voltak az életben? Próbáltok barátságot kötni, jobban megismerni egymást – vagy van „fura” és „még furább”, azaz itt is ugyanaz a hierarchia alakul ki, mint a „való életben”? Nagyon szívmelengető nézni, ahogy a teljesen más környezetben, más emberekkel körülvéve mennyit változik Nathan (Asa Butterfield remek) – és persze ott a másik oldal, az édesanyja (Sally Hawkins), aki sosem tudta megérteni a fiát, ám abban találhat társra, aki tudja, hogy min megy keresztül. Öröm nézni az X+Y-t: bár néha kicsit hatásvadász, megtalálja a tökéletes arányt az érzelmek között (a zenés montázsok nagyon hangulatosak), amit még nem érzünk soknak, de mégis boldogsággal tölt el. Az ilyen filmekért érdemes beülni a mozikba.

 

No meg persze az olyanokért is, mint a Hétköznapi vámpírok. Az új-zélandi áldokumentumfilm ugyanis számomra az idei Titanic egyik legnagyobb meglepetése: bár sejtettem, hogy jól fogok szórakozni, azt nem, hogy ennyire. Már a felütése is kellően nagy őrültségnek tűnik: egy dokumentumfilmes stáb forgatni megy az új-zélandi vámpírok közé, ahol megismerik a vámpírok (továbbá zombik, vérfarkasok stb.) mindennapi életét. Mondjuk, hogy milyen nehéz kimosni a vért a ruhából. Hogy milyen nehéz a vámpír lakótársak között eldönteni, hogy ki mosogat. Hogy mennyire nehéz úgy öltözködni, hogy nem látszik az ember, akarom mondani, a vámpír tükörképe. Hogy milyen kellemetlen is, amikor a telihold közeledtével az önmagukat leláncoló vérfarkasok számzáras lakatot hoznak, de elfelejtik a kódot…

 

Úgy érzem, már ebből is látszik, hogy milyen őrültség a Hétköznapi vámpírok (eredetileg What We Do in The Shadows), de félreértés ne essék: fergeteges szórakozás. Tökéletes paródiája minden paranormális és természetfeletti klisének, okosan összerakva, hogy ne érződjön semmi sem erőltetettnek vagy oda nem illőnek. Ebben persze nagy segítségükre van az áldokumentumfilmes közeg is, ami elég sokat megenged – de közben tényleg nem felejtenek el mindenféle stílusban és színvonalon poénkodni a vámpírlét árnyoldalairól. Hétköznapi helyzetekben láttatja a természetfeletti lényeket, ami olyan abszurd, de egyben nevetséges szituációkat teremt, hogy tényleg csak hangosan kacagni tudunk rá válaszként. Az Uránia nézőközönségét hallgatva ez működött is: kevés ilyen felszabadult vetítést láttam idén az Filmfesztiválon. A Hétköznapi vámpírokat pedig ha nem is a fesztiválos vetítésen, de a magyar bemutató után biztosan érdemes megnézni…

 

Két ilyen remek film után kíváncsian vártam, hogy milyen lesz a napi harmadik alkotás. A három közül ugyan ettől vártam a legkevesebbet, de hittem abban, hogy a klasszikusnak tűnő pakisztáni történetet képes lehet az elsőfilmes rendezőnő hatásosan és ütősen előadni. A Dukthar bemutat egy mindennapinak tűnő pastu konfliktust – amikor a család vezetője az egyetlen, még a megfelelő kor előtt álló lányát odaadja a törzsi vezetőnek, csak hogy véget vessen a vérbosszúk sorozatának. Azonban az esküvő napján az anyja elmenekíti a lányát – még ha ez ellent is mond mindennek, ami a pastuk szokásait illeti. Megkezdődik a hajsza a lány és az anya után, akik végül egy teherautó sofőrje mellett lelnek menedékre. De vajon meddig bújhatnak el a nagyhatalmú vezetők elől?

 

Én egy pakisztáni rendezőtől (függetlenül attól, hogy a Columbia Egyetemen tanult filmezést) valami olyasmit vártam, hogy egy némileg kalandos, de alapvetően inkább drámai történet keretén belül beszél mindarról, amit a mai Pakisztánban rossznak, ódivatúnak, emberellenesnek vagy a nők társadalmi helyzetét tekintve borzalmasnak gondol. A kislány, akit csupán érdekből akarnak házasságba kényszeríteni, tökéletes kiindulópont lehetett volna, ami az egész társadalom problémáit érzékeltetni, ráadásul közben még feltűnhettek volna olyan kérdések is, minthogy a kislány „feláldozása” megengedhető-e, ha ezért cserébe véget vetnek a vérviszálynak. Hogy mindezek ellenére mégis egy amerikai stílusú akciófilm kerekedett ebből a forgatókönyvből, amelyben teherautó-sofőr a film felénél egy hatalmas géppuskát kap elő az autó alváza alól… az engem egészen biztosan sokként ért. Úgyhogy a Dukthar megtekintésére csak azokat bátorítanám, akik nem egy komoly drámát várnak – ők ugyanis hozzám hasonlóan valószínűleg csalódni fognak.