Főkép

Már a múlt évi Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon vetítették ezt a tüneményes, (jobbára) ír rajzfilmet. Örülök, hogy rendes mozis terjesztésbe is került, mert ez az a fajta film, amit a legszívesebben mindenkivel megnézetnék, aki a Pixar/DisneyDreamworks mozikra beül. Hogy lássák, hogy van más is, és hogy az a más milyen csodálatos tud lenni.

 

Tomm Moore rendezőt akár az ír Miyazaki Hayaónak is nevezhetjük – hiába más a stílus, a témaválasztás és még sok egyéb, az ő filmjeiben is ott van a harmónia, a kaland, a természet szeretete, ahogy a japán mester alkotásaiban. Moore-t a legtöbben az Oscar-jelölt Kells titka miatt ismerhetik, és ez az új filmje is az ír/kelta mitológiából merít.

 

A film a selkie-k, vagyis a fókatündérek legendáját helyezi egy mai történetbe, melynek középpontjában egy ír család áll. Egy isten háta mögötti szigeten laknak ők, ám különféle események elszakítják egymástól a családtagokat, akiknek megannyi viszontagságot kell átélniük, hogy újra együtt lehessenek. Ezek közben egyik-másikuk az ír mítoszok és legendák mélyére merészkedik, különféle csuda lényekkel találkozik, de a varázslat és az ősi tudás mellett alapvetően a család erejéről, az összetartozásról szól A tenger dala. Mintegy azt sugallja a film, hogy ami régen fontos volt, ma is élő, és ugyanúgy emberségünk lényegét adja.

 

A látvány káprázatos, de nem a harsány értelemben. Tomm Moore-nak megvan a maga jellegzetes stílusa, melybe az akciódús jelenetek épp úgy beleférnek, mint a megindító, akár költői pillanatok. Minden kockáján átjön, mennyi szeretettel és milyen komolysággal készült a film, érződik, hogy amit el akar mesélni, amit át akar adni, az az alkotóknak valóban fontos. Mindezt csak erősíti a szépséges filmzene, mely persze ír muzsika, abból a szívszorítóan szép fajtából. Olyan élményt ad ez a film, amilyet moziban ritkán tapasztalni. Meglehet, egy átlag hollywoodi animációshoz mérten több benne a dráma és a mélység, de nem olyan mértékben, hogy egy átlagos gyerek ne tudná megérteni és feldolgozni. Sőt, pont az benne a jó, hogy lehet róla beszélgetni a megnézése után. S megtörténhet, hogy egy kicsit rányitja a nézők elméjét és szívét a régmúltra, a hagyományokra, arra, ami az örökségünk, és máig létezik, csak egy kicsit utána kell járni.