Főkép

Bár csak nemrég láttam először, a 2010-es Így neveld a sárkányodat című animációs film nyomban nagy kedvencemmé vált. A sárkányölőkből sárkányon ülőkké váló vikingekről szóló mese semmi újat nem talált fel (sőt, csak erősítette azt a tévhitet, hogy a vikingek szarvas sisakot hordtak), mégis remekül működött. Volt benne valami keresetlen őszinteség, nyíltság. Biztos vagyok benne, hogy amiatt is sikerült ilyen jól, mert Cressida Cowell angol nyelvterületen nagy sikerű, nálunk félbehagyott mesekönyvsorozatára épült – még akkor is, ha azok, akik olvasták a könyveket, azt mondják, hogy a film alaposan átírta a történetet.

 

A folytatás 5 évvel később veszi fel a fonalat, Hablaty, a főszereplő már hovatovább fiatalember, úgy a felnőtté válás előtt néhány élménnyel. Amilyen echte viking az apja, annyira anti Hablaty, és ahelyett, hogy rákészülne a törzsfőnöki munka átvételére, inkább a környező és még messzebbi szigetvilágot járja Fogatlan hátán. Utóbbihoz foghatóan szerethető kitalált lényt ritkán látni, de a többi sárkány is remekül hozza a hol kutya-, hol macska-szerű, zabálnivaló viselkedést.

 

Hablaty pedig a veszélyt hozza népe fejére: kalandozásai során ugyanis sárkányvadászokba, illetve egy félelmetes maszkot viselő másik sárkánylovasba is belebotlik. És aztán kiderül, hogy van egy setét fazon, apja régi ellensége, aki mindent megtesz, hogy uralma alá hajtsa a sárkányokat – s velük az embereket is.

 

Sem a fentebb leírtak, sem a filmben előforduló további események vagy szereplők nem hoznak semmi újat. Ez bizony klasszikus mese, még csak nem is mitikus vagy legendás feltétlenül, egyszerűen csak az a fajta történet, ami zsigerileg hat a nyugati emberre. Nem tudunk neki ellenállni, és nem is akarunk, mert igenis jó látni, ha valaki boldog, ha valaki elér valamit, legyőz valami nagy-nagy nehézséget – és igen, azt is, ha a gonosz megbűnhődik.

 

Csakhogy a filmkészítőkben volt annyi, hogy ne elégedjenek meg ennyivel. Szerintem a filmbéli főgonosz, Drákó Vérdung egész emlékezetes figura, különösen, hogy még neki is sikerült némi kis motivációt, árnyaltságot találniuk, s ettől nyomban érdekesebb, izgalmasabb a film. Igaz is, simán lehet, hogy egy felnőtt néző sokkal jobban értékeli ezt a helyenként igen sötét és félelmetes történetet, épp az összetettebb jellemek és cselekmény miatt, mint az egyszeri gyereknéző.

 

Mindazonáltal számukra is épp elég látványt, poént és izgalmat rejt a film. A Birodalom visszavágot idéző csatajelenetek, az új és visszatérő szereplők új vagy visszatérő poénjai, az egyes pillanatokban az Avatárra emlékeztető, hovatovább csodaszép sárkányok, meg az állítólag remek 3D (én 2-ben láttam) miatt is emlékezetes ez a film. De azért is, ami az első részt is igazán naggyá tette: hogy nem fél bemutatni a veszteséget, azt, hogy a jó dolgokért érdemes harcolni, még ha meg is kell fizetni az árát. Mi több, mert úgy tudja ábrázolni a hősiességet, ahogy nagyon kevés film. Ez már megint klisésen hangzik, de a film valahogy mégsem igazán az.