Főkép

Jon tehetséges zenésznek gondolja magát, csak valahogy elkerüli az igazi kreativitás: sem dalszövegei, sem zenéi nem különösebben kiemelkedőek, noha ő bátran tör előre, és folyton újabb és újabb dalokon dolgozik – a remélt cél a világhírnév, a siker, az elismertség. Azonban a véletlenek úgy hozzák, hogy hirtelen be kell ugrania a The Soronprfbs nevű együttes billentyűsének helyére, s ő természetesen kapva kap az alkalmon – ám a koncert fél percen belül véget ér, amikor összeverekszenek a tagok. Jon úgy érzi, hogy ez volt élete nagy lehetősége a kiugrásra, és már újra bele akarja vetni magát a mindennapok ihlet nélküli rutinjába, amikor a menedzser felhívja, hogy tartson a bandával egy írországi kiruccanásra, és segédkezzen a The Soronprfbs első lemezének felvételében…

 

A dióhéjban elmesélt történet első ránézésre egy közepesnél nem sokkal jobb vígjátékot sejtet, valahol a „merj bátor lenni!” és a „valósítsd meg az álmaidat!” közhely-tengelyek mentén, amitől azonban a Frank nemcsak felülmúlja ezeket a produkciókat, hanem kiemelkedik, sőt, kirobban közülük, az maga Frank. A címszereplő ugyanis a The Soronprfbs (milyen remek név!) énekese, dalszerzője, központi alakja, egy jó harmincas férfi – aki történetesen egy hatalmas műfejet visel. De nem csupán néha, mondjuk a koncertek közben, veszi fel a fejet, hanem mindig viseli, zuhanyzás alatt épp úgy, mint az alvás vagy a mindennapi beszélgetések közben. Ráadásul Frank egyébként sem egy mindennapi ember: aki sok időt tölt vele, azt a belőle áradó határtalan kreativitás elragadja, s szinte kifogyhatatlan inspirációt biztosít mindenkinek, aki mellette él és dolgozik.

 

Őrültségekre hajlamos jelleme pedig Jon mellett minket is elragad: nevetgélve figyeljük, ahogy abszurd és hihetetlen helyzetekbe sodorja a banda tagjait, kacagunk azon, ahogy az alkotás igazi, makulátlan, semmitől sem befolyásolt szellemét előhozza mindenkiből, ahogy kirántja a társadalmi normák és korlátok közül az emberek igazi egyéniségét – hogy eljuttasson mindenkit a „legtávolabbi pontjára”. Ettől lesz a film több mint egyszerű önmegvalósító hangulatmozi: Frank személyén keresztül maga a művészet és a kreativitás gyökeréhez térhetünk vissza, ahhoz a forráshoz, ami még nem azzal törődött, hogy szeretik-e az emberek, hogy lesz-e belőle siker vagy pénz, hanem hogy tényleg azt adja elő, ami belőle fakad, amit szükségesnek érez közölni, leírni, zenélni vagy elénekelni. Merthogy önmagunk kifejezése szükséges és elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban élvezhessük ezt az életnek nevezett furcsaságot.

 

A Frank ilyen tekintetben pedig szinte hibátlan film: nagyszerűen bemutatja az alkotás nélkülözhetetlen voltát, bátran mesél a művészet lényegéről, ráadásul mindezt olyan egyedi és bájos hangnemben (többek között a szórakoztató zenének köszönhetően), hogy óhatatlanul is végigvigyorogjuk a játékidő kétharmadát. Aztán kicsit komolyabbra fordul a helyzet, egyre mélyebbe megyünk az emberi (művész)lélekben, egyre inkább szembesülünk azzal, hogy az egyéniség azért közel sem olyan mindennapos – hiába, a napi szürkeség már bedarált minket, és tényleg komolyan meg kell változnunk ahhoz, hogy felfedezhessünk a bennünk rejlő igazi tehetséget, elvégre láblógatással és reménykedéssel még senkiből sem lett világsztár, de még igazi művész sem. Persze néha nekünk is jól jönne egy hatalmas műfejjel rohangáló Michael Fassbender hozzá…

 

Még muszáj mintegy utóiratként megjegyeznem, hogy a Mozinet jófejségének köszönhetően a Frank mellett egy rövidfilmet is megtekinthetünk, ha betévedünk valamelyik vetítésre: méghozzá Bucsi Réka a Berlini Filmfesztivált is megjárt animációját, a Symphony no. 42-t. Én már láttam egyszer idén a Titanic Filmfesztiválon, s már akkor is csak szuperlatívuszokban tudtam nyilatkozni róla, és hát azóta sem változott a véleményem: „ez a tízpernyi animáció ugyanis valami elképesztően ötletes, minden képkockára annyi eredetiség, annyi meglepetés és zsenialitás szorult, hogy követni sem egyszerű”. Másodjára is elképesztettek ezek az ember-állat groteszkek, ráadásul a rövidfilmből sugárzó rendkívüli kreatív energia tökéletesen illik a Frankhez – így legalább rögtön példát is látunk arra, milyen az, ha valaki felfedezi magában az egyéniséget, az eredetiséget, a mondanivalót, s nem fél mindezt formába is önteni. Már csak a Symphony no. 42-ért is érdemes beülni a moziba – s az igazi film még csak utána kezdődik.