Főkép

„Hihetetlen! Én vagyok az egyetlen, aki nem... Nagyon utálatos ez az egyedüllét. Szerelmesnek kellene lennem!” - Colin

 

A Michel Gondry rendezte Tajtékos napokhoz esetemben kacskaringós út vezetett. Elvégre francia, és én szeretem a francia dolgokat, van valami megfoghatatlan bájuk – de vegyük alapul például Boris Viant, az azonos című regény szülőatyját. Anno egy ismerősöm a kezembe nyomta a vékonyka kis kötetet, mondván, amilyen (könyv)bolond vagyok, ez biztos tetszeni fog nekem… de igazából nem tetszett. A könyv azóta is a polcomon hever valahol, pormacskák lepik és ez – azt hiszem – sok mindent elárul. Ám ettől függetlenül valamiért mindig is szimpatizáltam Viannal, ezzel a fantasztikusan sokoldalú emberrel, aki a jazz dallamait vetette papírra, miközben ecsettel szimfóniát varázsolt, számokkal zsonglőrködött. Így hosszan birizgált még a gondolat, hogy újabb esélyt adjak neki, mígnem tavaly ilyenkor a magyar mozik játszani kezdték a filmet, s emlékszem, heteken keresztül ezt harsogta a rádió reklámblokkja: „Ma este Bibinél sandacsacsaparti lesz!” – és ettől mindig mosolyra állt a szám. Ki is lyukadtunk a jelenben, mert jelentem, a napokban túlestem a második viani tűzkeresztségen: végignéztem a Tajtékos napokat (vagyhát L’écume des jours-t / Mood Indigot, ahogy tetszik) és meg merem kockáztatni, igen, ki merem jelenteni: összességében inkább tetszett, mint nem tetszett!

 

Ellenben az ajánló megírásakor egyszerre több kérdésre is keresem a választ. Először is, szubjektív legyek, vagy inkább objektív, mint akinek soha semmi köze nem volt a tajtékos lapokhoz? Másodszor, az itt felsoroltak közül kinek nincs ki a négy kereke: a) Boris Viannak; b) Michel Gondry-nak; c) egyiküknek sincs olyanja; vagy esetleg +1) nekem, hogy ebből a zűrzavarból próbálok valami épkézlábat faragni? Merthogy Gondry helyenként szóról-szóra átvette a Vian teremtette világot, és átültette nekünk a filmvászonra – vagyis akkor örülnünk kellene, hogy ilyen fokú szöveghűséget fogadott az avantgárd írónak, vagy inkább a fejünket fogni ennyi értelmetlen sületlenség láttán? Nos, amennyiben a könyv olvasásakor túl tudunk/tudtunk lendülni a rögtön az első oldalon fellelhető mondaton: „Colin visszatette a fésűt, és egy körömollóval felszerelve, elefántcsontszín szemhéja sarkait ferdére metszette, hogy tekintete titokzatossá váljék”, és mindezt meg tudjuk emészteni a rendező furcsán érdekes tolmácsolásában, akkor nyert ügyünk van, simán ki fogjuk bírni a maradék abszurditásban mélyen mártózó két órát.

 

„- Nicolas! - Igen, uram. - Mit kell tennem, hogy újra lássak egy lányt, akit szeretek? […] Szerintem az úrnak érdeklődnie kellene ott, ahol az úr megismerte azt a másik személyt, akinek a jelenléte hiányzik az úrnak, a szokásairól és kapcsolatairól ez utóbbinak. - A válasza bonyolultságának ellenére, Nicolas, tulajdonképpen azt hiszem, erre van lehetőség.”

 

Ezek után érdekel még egyáltalán valakit a sztori? Ha nem Vian írja, ez csupán egy szimpla kis szerelmi történet lenne, de szerencsére ő az elkövető. Eközben a háttérben Duke Ellington Chlo-E-ja szól, behunyom a szemem, peregnek a jelenetek… fehér teremben futószalagszerűen narrátorok tucatjai gépelik az épp készülő regényt. A szakács, Nicolas megküzd az angolnákkal, miután a sütőből mentora, Gouffé adja a tippeket – beugrik Omar Sy utánozhatatlan mindig optimista vigyora. A kis szürke, emberképű egér bajszát pödörgeti, és valahogy mindig láb alá kerül. Colin legjobb barátja, a „Partre-hívő” Chick minden mondatával elárulja a filozófus iránti fanatizmusát, Isis partiján pedig megnyúlt lábakkal járják azt a bizonyos sandacsacsát…

 

A fülembe cseng Audrey Tautou bájos hangja, ahogy dallamról dallamra dúdolja immár közös dalukat: „la-la… Chloé, Colin, la-la Colin, Chloé…” azaz Tautou és Duris párosa önkéntelenül elvarázsol bennünket, ahogy az indigókék megvilágításban szerelmesen andalognak a táncparketten; szerelmesen belibbennek a rózsaszín felhőbe bújtatott alkalmatosságba, és daruval Párizs fölé emelkednek (tudniillik Viannál a szerelem rózsaszín fahéjas-cukor illatot árasztó felleg formájában érkezik). Később szerelmesen – persze hogy lassítva – futnak át egy alagúton, miközben fehér tollpihék zúdulnak alá, szerelmesen csókot váltanak az oltárnál, majd ravatalozó kocsihoz hasonló járgányba szállnak, és megkezdik pár négyzetméteren közös életüket. Egyszóval, minden szép, színes és szerelmes, mígnem a tragédia utat talál gonosz lótuszvirág formájában Chloé tüdejébe, innentől azonban egy csapásra érkezik a változás. Az ablakokat pókháló szövi be, jeges szélben kavarognak odabent a hópelyhek, mindent ellepnek a sebesen hervadó virágok, Colin életében először megismerkedik a pénztelenséggel, a munka gyötrő malmával, minden sötét lesz, szürkeség borul világukra… végül a záró kép csakúgy, mint a szerelem felvázolása az elején, egy fájdalmasan szépséges csobbanássá szelídül.

 

„- Beszélhetek őszintén? - Megrémiszt. - Egy súlyt érzek a mellkasomban, egy nyomást. Érzem, hogy az egész életem ettől a pillanattól függ. - Ettől, amit most megélünk? - Igen. - Ha most elhibázom... - Én pont az ellenkezőjét gondolom. Először is, ketten vagyunk. Ha elvesztegetjük ezt a pillanatot, megpróbáljuk később, és ha nem sikerül, újra kezdjük. Előttünk az egész élet, hogy sikerüljön.”

 

Romain Duris és Audrey Tautou filmjeit külön-külön is szeretem, ha pedig egymás mellé keverednek, ez az érzés hatványozódik. Mademoiselle Tautou-t nem kell senkinek bemutatni, a 2001-es mindenki által csak Amélienek becézett film óta karrierje töretlen (de én ugyanúgy kedvelem gügye akcentussal beszélő takarítónőként, vagy a divatdiktátor Coco Chanel megformálójaként), míg Monsieur Duris játékára a 2008-as Paris című filmben figyeltem fel. Együtt többek között a Cédric Klapisch rendezte Lakótársat keresünk még mindig és már megint trilógiában szerepeltek.

 

„Teljesen nevetségessé váltam. - Mehetek? - Tudna még maradni, kérem? Rendben, de vallja be, hogy nevetséges vagyok. Rendben, de én is. Bocsásson meg, hogy vörösek a füleim. Nekem meg hidegek a kezeim. De az nem nevetséges, a kezek lefagyása.”

 

A rendező, Michel Gondry filmjeiért eddig sem rajongtam túlzottan, és ezután sem fogok, de egy biztos: totál kattant az ember, és az átlagostól eltérni mindig csak jót jelenthet. A zene meg minden elvetemült Duke Ellington, illetve jazz rajongónak melegen ajánlott, hiszen már Vian is megmondta az Előszócskában, hogy „Csak két dolog van: a szerelem, a mindenfajta szerelem […], meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút...” Ámen. Most megyek, és jól leporolom azt a könyvet, megnézem mi változott a porcicák alatt.