Főkép

Nehéz büntetett előélettel és egy neonáci csoport vezetőjeként munkát keresni – ezzel szembesül a finn Teppo, amikor úgy dönt, hogy ideje lenne valamit kezdeni az életével, nem csupán olyasmit csinálni a barátaival, amit… nos, amit a neonácik szoktak. Az egyik nap egy kávézóban találkozik Sarival, akinek megesik rajta a szíve, ezért összejönnek – egészen addig, amíg meg nem látja Teppo tetoválásait (finn oroszlánostól-horogkeresztestől). Teppot azonban nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, ezért tovább próbálkozik a pincérnőnél, olyannyira, hogy lassan egymásba szeretnek, és már a közös gyereket tervezik. Sarinak egy korábbi kapcsolatából már született egy fia: a tizenéves Rhamunak azonban nem pont olyan a bőrszíne, amit Teppo tolerálni tudna… A skinhead férfi hamarosan nehéz döntés előtt áll: feladja a szerelmet, a boldogság lehetőségét csak azért, hogy hű maradjon barátaihoz és a korábban nagyra tartott elveihez?

 

Azzal akartam kezdeni a cikkemet, hogy „nahát, a neonácik viccesek!”, azonban a polkorrektség jegyében ezt mégsem lenne szerencsés leírni, így inkább mással indítanék: nem is tudom, hogy láttam-e már olyan rasszizmussal foglalkozó filmet, ami ennyire szórakoztató lett volna. Egészen meglepődve figyeltem, ahogy félpercenként felkacagunk a moziteremben – annyira jó humort csepegtetett a nehéz kérdések közé Dome Karukoski rendező, hogy még a skinheadeket is elkezdjük megkedvelni. Szerencsére azonban nem feledkezik meg arról a nagyon jelentős kérdésről sem, hogy mit tesz a kirekesztés és a rasszizmus embertársainkkal, sőt, saját kapcsolatainkkal: kiválóan találja el az arányt a viccesebb pillanatok és a komoly problémák között, jó ütemben váltják egymást a különféle jelenetek, miközben tényleg szimpatikussá válnak a főszereplők. A végén természetesen azt is látjuk, hogy hova vezetnek az elvek és az azoknak való feltétlen, gondolkodás nélküli engedelmesség – a dráma átcsap felettünk, de Karukoski nem hagy depresszióban, ügyesen oldja a feszültséget, és úgy foglal állást a szélsőjobb ellen, hogy nem degradál, hanem gondolkodásra ösztönöz: ennél többet nem is kívánhatnánk.

 

Ben Wheatley-vel én mindössze a tavalyi Vérturisták kapcsán találkoztam, ami minden groteszk abszurditása mellett is remek filmélmény volt, így nagyon kíváncsi voltam az ír rendező következő alkotására is – szerencsére nem kellett csalódnom: a Valahol Angliában olyan, mintha Wheatley-nek elgurult volna a gyógyszere, de ahelyett, hogy bevette volna, inkább elkezdett filmet rendezni. A XVII. századi angol polgárháború idejében járunk valahol egy mezőn: a közelben épp egy véres ütközet zajlik, ám néhányan valahogy elsodródnak a csatától – egy művelt tudósból (Whitehead), egy kissé egyszerű dárdásból, egy részeg katonából és egy tapasztalt harcosból áll össze a csapat, s úgy döntenek, egymás legyilkolása helyett inkább elindulnak sörözni. Útközben találkoznak egy titokzatos férfival (O’Neil), akit a tudósnak egyébként meg kellett volna találnia, s letartóztatnia: az események azonban úgy hozzák, hogy inkább O’Neil foglya lesz Whitehead. A rejtélyes alaknak ugyanis eltökélt célja, hogy a mezőn, ahol éppen állnak, mesés kincseket kutasson fel, ezért befogja a tudóst, hogy találja meg neki. Elindul az őrült keresés, ahol a legfontosabb szerephez igazából a varázsgombák jutnak…

 

Bár így elmondva meglehetősen abszurdnak és zavarosnak tűnhet a cselekmény, mindenkit megnyugtatok, hogy valójában ennél sokkalta abszurdabb és zavarosabb. Nem csupán a néző nem ért semmit, de a szereplőknek sincs igazán fogalma arról, hogy mi történik és miért – Wheatley még véletlenül sem ad lehetőséget arra, hogy könnyedén értelmezni tudjuk ezt a filmet; ha eszünkbe is jutna valami, a következő pillanatban biztosan megcáfolja valami olyan momentummal, ami egyértelműen nem illik az elméletünkbe. A Valahol Angliában figurái mintha csak botorkálnának az életüket jelentő mezőn (mint mi mindannyian), mintha az Ördög-szerű O’Neil befolyása alatt haladnának a nagyobb cél felé, miközben olyan szinten elveszettek, hogy már maguk sem tudják, miért csinálják azt, amit O’Neil parancsol, és úgy egyáltalán, mégis miért élnek tovább.

 

Ám a valóság ennél összetettebb, Wheatley minden valószínűség szerint maga is varázsgomba hatása alatt tevékenykedett, akárcsak karakterei, akik az egyik pillanatban metafizikai és egzisztencialista problémákról beszélnek, a következő másodpercben csöcsökről és sörről: ettől ez az egyébként izgalmasan, fekete-fehérben (állóképekkel dúsítva) fényképezett film még a vártnál is sokkal őrültebb lesz. Ráadásul az egészet átjárja egyfajta emelkedett hangulat, ami olykor egészen profánná válik, máskor humorral társul, megint máskor naturalizmussal, mintha a rendező sem lenne tisztában azzal, hogy mit is szeretne éppen csinálni. Mégsem válik mindez kárára, Wheatley posztmodernsége (nem véletlenül emlegették a vetítés utáni közönségtalálkozón Greenaway-t és A rajzoló szerződését) ebben tökéletesen megvalósul: a töredezettség és az egységes értelmezési közeg hiánya ellenére is minden összefügg mindennel, mi pedig elmerülhetünk őrült zsenialitásában, és bitang jól szórakozhatunk. Csak ajánlatos hozzá egy kis gombát szerezni…

 

Guillaume meghalt. Nem csupán az édesanyja és a bátyja gyászolja a fiút, de szeretője, Tom is. Az anya azonban nem tudja, hogy szeretett fia biszexuális volt, így aztán amikor Tom (hidrogénszőke hajjal, bőrdzsekiben) megérkezik a temetésre a vidéki családhoz, csupán jó barátként mutatkozik be. Francis, a báty azonban nagyon is tisztában van az igazsággal, és mindent megtesz annak érdekében, hogy soha ne derüljön ki az összetört, gyászoló anya számára: ha kell, még bántalmazza is Tomot, csak hazudjon. Lelki terrorja be is válik, Tom egy képzelt barátnőről ­– egyébként létező munkatárs – mesél a család megnyugtatása végett, s még marad néhány napot, hogy segítsen a farmon, és lelki segítséget nyújtson a gyászolóknak. Azonban Francis zaklatása egyre durvább lesz, s amikor hirtelen beállít Sarah, Guillaume álbarátnője, a káosz minden korábbinál nagyobb méreteket ölt.

 

Xavier Dolan azon fiatal, tehetségesnek kikiáltott rendezők sorát erősíti, akiktől én mondjuk még egy filmet sem láttam, így aztán nem tudom az eddigi életmű kontextusában értékelni a Tom a farmont, ami leginkább azért fontos, mert érzésem szerint számos olyan momentum van az alkotásban, ami személyes vonulattal rendelkezik a színész-rendező számára. Emiatt aztán nehéz megtalálni, hogy tulajdonképpen mi is szeretett volna lenni a film: egy szexuális identitása miatt zaklatott fiú és rejtélyes zaklatójának drámája vagy pedig egy klasszikus értelemben vett, szűk közegben játszódó thriller. A válasz nem egyértelmű, így aztán a Tom a farmon is elég furcsa lett: Dolan láthatóan gyakran rájátszik a thriller-vonulatra (mind a zene, mind a technikai jellemvonások tekintetében), de közben sokkal inkább a lelki vonulatra helyezi a hangsúlyt, a dráma nem a felszínen, hanem a lélekben zajlik, ami csupán azért furcsa, mert nem ismerjük meg eléggé a szereplőket ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk a látottakat (ez főleg a báty figurájánál kifejezetten zavaró). Így aztán összességében a Tom a farmon nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket – az viszont biztos, hogy Xavier Dolanre érdemes lesz odafigyelni a jövőben.