Főkép

„Hallom, amit mások nem. Látom az apró, távoli dolgokat, melyek mások számára láthatatlanok…” – India Stoker

 

Pontosan emlékszem erre a filmre – pedig tavaly nyáron láttam –, mert már a nyitójelenete magával ragadott. A nyugalom kavarogva váltakozik benne a nyugtalansággal, és ez a hangulati hullámzás az utolsó képkockáig velem maradt. Ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, mint mikor elkezdünk olvasni egy könyvet, ami egyszerre kapcsol ki a „mából”, és villanyozza fel a „mostot”.

 

A Vonzások (Stoker) az a típusú film, ami nem tetszhet mindenkinek, mert megosztó. Nem az a mozi, amin felhőtlenül fogunk szórakozni. Képileg erős: nem csupán néznünk kell, hanem látnunk is, hiszen itt minden apró részlet mögöttes tartalmat sejtet. A rendező (Chan-wook Park), illetve a forgatókönyvíró (Wentworth Miller – igen, a Szökés sztárja), folyamatosan szimbólumokkal bombázza a nézőt – egy lábszáron felkúszó pók itt, egy sárga szalag ott etc. –, melyek a szemfülesebbeket közelebb vihetik a lakat nyitjához… vagy mégse. Mindezek hatására egész idő alatt valami megmagyarázhatatlan feszültség vibrál a levegőben, amire ráerősítenek az ötletes vágások, a síri csendből kiemelkedő hangeffektek, és természetesen az aláfestő zene. (Eredetileg Philip Glass komponálta volna, és bár néhány zongorabetét erejéig őt is hallhatjuk, az oroszlánrész Clint Mansell műve).

 

A történet önmagában nincs túllihegve – India (Mia Wasikowska) épp 18. születésnapját ünnepli, mikor jön a tragikus hír: szeretett apja, Richard Stoker autóbalesetben elhunyt. A lány magára marad rideg anyjával, Evelynnel (a meglepően jól „kikupált” Nicole Kidman alakítja). Később, a temetésen felbukkan egy idegen, akivel a lány rögtön valamiféle telepatikus módon kommunikálni kezd. Ő Charlie „bácsi” (Matthew Goode) a fiatal, távolian misztikus rokon, aki beköltözik a Stoker házba, ezzel egyidejűleg India gondolatai közé.

 

A fenti tények ismeretében nincs is más dolgunk, mint hátradőlni és csordogálni, vagy épp sodródni az eseményekkel, hallgatni a lassú, kimunkált párbeszédeket, próbálni meg- illetve kiismerni a karaktereket, a motivációjukat – ha egyáltalán van nekik olyan. India furcsa lány, csendes, megfigyelő típus, másképp érzékeli a külvilágot, mint az átlag. Egy szende benyomását kelti, de cinikus, mosolytalan maszkja mögött folyamatosan viharfelhők gyülekeznek. Ritkán szólal meg, de akkor valami frappáns, elgondolkodtató dolog hagyja el a száját. És mint a legtöbb ember, aki sokat van egyedül, térképszerűen ismeri önmagát. „Láttál már olyan fotót magadról, amit úgy készítettek, hogy nem tudtad, hogy fotóznak? Egy olyan szögből, amit a tükörből sose látsz, és azt gondolod: ’Ez én vagyok. És ez is én vagyok.’ Így érzem magam ma este.”

 

De egy ilyen anyával a háta mögött ne is csodálkozzunk a természetén. „Sokat gondolkodtam, miért is vállalunk gyereket.Arra jutottam, hogy életünk egy pontján rájövünk, a dolgok javíthatatlanul el vannak rontva […] és azt akarjuk, hogy valakinek sikerüljön. De én nem. Személy szerint alig várom, hogy az élet szétszaggasson téged!” Evelynt egy leszedált, lusta, ámde előkelő macskához tudnám hasonlítani, aki a körülötte zajló életet szintén nem hétköznapi prizmán keresztül szűri. Ilyen társaságból a nagybácsi sem lóghat ki: Charles természete nem szavaiban, sokkal inkább tetteiben nyilvánul meg. Abban, ahogy jelen van egy adott szituációban, akár a légy a falon; mindig mindenhol felbukkan a semmiből, mindig mindent hall és lát.

 

Hármukat egyetlen dolog köti össze: kívülről hűvös, sebezhetetlennek tűnő jellemük gazdag belső életet élő, érzékeny személyiséget takar. Valahol egyet kell értenem Indiával, mikor azt mondja: „Ahogy a szoknyának kell a szél, hogy fodrozódjon, engem is a rajtam kívül álló dolgok alakítanak.” Épp emiatt, elsősorban azoknak ajánlom a Vonzásokat, akik kedvelik a nem mindennapit, a groteszket, szeretnek kicsit borzongani, olykor hajlanak a melankólia felé, és nem folyton-folyvást harminckét fogas vigyorral szándékoznak a mozikból távozni – ellenben azt sem várják, hogy egy film megváltsa a világukat.