Főkép

Ron Woodroof cowboykalapos, farmernadrágos és kockásinges texasi élete egy pillanat alatt dől össze, amikor kiderül, hogy HIV-pozitív. Az alkohollal, rodeókkal, drogokkal és kurvákkal teli mindennapjai azonnal véget érnek, az orvosok ugyanis mindössze 30 napot adnak neki, amit csak tovább súlyosbítanak Ron különféle szenvedélyei. Azonban a texasi nem adja fel: minden lehetőséget megragad, hogy gyógymódra leljen a gyógyíthatatlan betegséggel szemben, s ha nem sikerül, legalább a tüneteken próbáljon enyhíteni, hátha úgy tovább tarthat az élete. Amikor az orvosok nem tudnak (vagy akarnak) neki segíteni, Mexikóba utazik, hogy az Egyesült Államokban még nem jóváhagyott szereket próbáljon ki – amelyek, úgy tűnik, valóban működnek is.

 

Visszatérve Texasba az egyik kezelésen megismert szintén AIDS-es transzvesztitával egy olyan klubot alapítanak, ahol megfelelő tagdíj ellenében bárki beszerezheti a nem engedélyezett, ám élethosszabbító hatású gyógyszereket. Az értelmes gyógyszertörvények és kísérletek nélküli 1985 Amerikájában pedig ezt természetesen sem a hatalmas gyógyszergyártó vállalatok, sem a kormány, de még az orvosok sem nézhetik tétlenül – megkezdődik hát Ron fáradságos csatája az amerikai egészségüggyel, amelyben nem csupán az ő, de a több száz további „klubtag” életét is az a veszély fenyegeti, hogy le kell mondaniuk a mindennapjaikat megkönnyítő és meghosszabbító szerekről, így pedig a méltóságteljes élet és elmúlás lehetőségéről is.

 

Egészen megdöbbentő nyomon követni, hogy mi történt Matthew McConaughey-vel. Az elmúlt egy-két évben ugyanis hirtelen mintha magára talált volna: ahelyett, hogy tovább gyarapította volna a romantikus komédiákban játszott szerepeinek már így is feleslegesen hosszúra nyúlt sorát, végre elkezdett néhány fokozattal komolyabb filmekben szerepelni, ami már csak színészi kvalitásait is jobban igénybe vette. Ez tökéletesen tetten érthető a Mielőtt meghaltamban is, hiszen a lesoványodott, láthatóan beteg, de mégis hatalmas szívvel megáldott, életéért és igazságáért küzdeni kész cowboy szerepében gyakorlatilag hibátlan (és immár Oscar-díjas). Arról nem is szólva, hogy mellette a transzvesztitát játszó Jared Leto végre nem a 30 Seconds to Mars nevű (kérdéses minőségű zenét játszó, ám nagy népszerűségnek örvendő) bandájában énekel, hanem közben visszatért a színészethez, ami talán jobban is megy neki – most legalábbis egészen kiváló.

 

Ami egyébként nem elhanyagolható tényező abban, hogy kicsit jobban megismerjük a nyolcvanas évek végének texasi, AIDS-es, meleg közösségét – noha tippre azért a nézők többségének nem kifejezetten érdeklődési területe. Viszont nagyon érdekes figyelni, hogy miután Ronnál diagnosztizálják a vírust, amit klasszikusan a „melegek betegségének” szokás hívni, mennyire megváltozik vaskalapos, erősen kirekesztő, sztereotip texasi magatartása „sorstársaival” szemben, s fogadja el őket olyannak, amilyenek. Noha ez elég közhelyesnek hangzik, Jean-Marc Vallée filmje szerencsére nem tolakodó, nem kezd el nagy szólamokat előadni, inkább hétköznapinak tetsző, egyszerű emberi sorsokat mutat be egy súlyos betegség árnyékában. Finoman érzékeltet egy-egy fontosabb gondolatot, az egyes tettek mögött húzódó érzésekre, dühre, vágyakra koncentrál, a reakciókat a motivációkon keresztül értelmezni, ettől pedig egy pillanatra sem válik teátrálissá, hanem tovább erősíti bennünk a hétköznapiság érzetét.

 

S bár látszólag ettől kissé középszerűvé válik, nagyon erős jelenetei túllendítik ezen. Egy-egy mozzanata (mint Ron csatározásai a kórház orvosaival és dolgozóival), ügyes megoldása (a befejezés minden pátosz ellenére nagyon megragadott) és érzelmekkel telített perce (a kétségbeesés szélére zuhant főszereplő minden jelenete szívbe markoló) kiemeli a sablonosságból, ezáltal a néző figyelmét is megragadja. Ron harca a kórral és a törvényekhez kíméletlenül ragaszkodó kormánnyal könnyen átélhető (már csak azért is, mert valószínűleg mindenki küzdött már az iszonyatos bürokráciával), ezért dühítő és zavarba ejtő is egyszerre – elég hozzá egy rossz döntés, hogy másnak hasonlóval kelljen szembenéznie. Az egészen jól sikerült magyar című Mielőtt meghaltam nem a mélyen depresszív állapotot előidéző és még csak nem is a kiapaszthatatlan zokogásra késztető drámák sorát erősíti, mégis emlékezni fogunk rá: a remek színészek és a határtalan küzdőszellem miatt, ami képes reményt adni még a legrosszabbnak tűnő pillanatokban is.