Főkép

Lucas egy kisváros megbecsült tagja: miután megszüntették az iskolát, az óvodában dolgozik, szeretik a gyerekek, miközben a régi barátaival gyakran vadászni mennek, mely aztán rendszerint egy kiadós italozásba fordul át. Ugyan feleségétől nemrég vált el, fiával továbbra is jó viszonyban van, sőt, hamarosan talán hozzá is költözik, ráadásul úgy tűnik, hogy egyik kolléganőjével több is alakul, mint egyszerű munkakapcsolat. Elégedett az életével – hogy aztán egy pillanat alatt romba dőljön minden eddigi boldogsága. Az egyik kislány azt mondja az óvodában, hogy Lucas olyat mutatott neki, olyat tett vele, amit nem szabadott volna. A gyermeki „füllentést” (fián és egyik barátján kívül) mindenki elhiszi, s hatására olyan lavina indul el, ami teljesen maga alá temeti az ártatlan férfit.

 

Lucas a tökéletes kétségbeesés szélére sodródik, nem érti, hogyan történhetett vele mindez, hiába próbálja higgadtan kezelni az ügyet, hiába próbál kiutat találni ebből a rémálomból, egy idő után azt veszi észre, hogy majdhogynem egyedül maradt. A közösség megveti, zaklatják, nem vásárolhat a boltban úgy, hogy ne vernék meg – az emberek azonnal elhiszik a füllentést, mert ugyebár a „gyerekek nem hazudnak”. Pedig a pillanatnyi mérgében kimondottakat a kislány később próbálná megmagyarázni, immár túl késő: a felnőttek egymást hergelik, a közös „ellenség” összekovácsolja őket, Lucas pedig elveszti barátait, s mindazt a megbecsülést és boldogságot, amiért küzdött. A hűvös skandináv hegyek között elszabadulnak az indulatok, a szörnyű tett lehetősége minden megfontolás, minden gondolkodás nélkül hihetővé válik, ezen pedig semmi sem tud segíteni: akit egyszer megbélyegeztek, az örökre megbélyegzett marad.

 

Hiszen ha egyszer megrendült az a bizalom, ami az egyszerű embert a közösséghez fűzi, talán már sosem lehet rendbe hozni – vagy ha látszólag mégis, az álságos képmutatás alatt ugyanúgy ott lapul a gyűlölet, ami örökre rettegésben tarthatja az igazi áldozatot. Bár a bűn kétség nélkül a lehető legsúlyosabb, amit ember elkövethet, az ártatlanság vélelme mindenkit meg kellene, hogy illessen, azonban a gyermeki szó hirtelen felülírja a racionalitást, az objektív, igazságos mérlegelés látszatát is. A kisváros végtelenül naiv polgárai hiába nem rendelkeznek konkrét, ésszerű bizonyítékkal: ha megtalálták gyűlöletük céltábláját, minden elveszett az áldozat számára – legyen akármennyire áratlan is, ez önmagában nem boldogítja, ha egyik napról a másikra kiveti magából a társadalom.

 

Thomas Vinterberg tabukat akar dönteni, de nem azokat, amiket elsőre várnánk. Nem oda kerül a hangsúly, hogy Lucas áratlan-e, hiszen mindvégig tudjuk, hogy így van; még csak nem is a pedofília bűnére próbál reflektálni – Vinterberg inkább az ártatlanságról és a jóságról elmélkedik. Miért hisszük rögtön az óvodás kislányról, hogy maga az angyali tökéletesség? Egyáltalán, beszélhetünk még bármiféle ártatlanságról a születés után, vagy a minket körülvevő ingerek végérvényesen „megszabadítanak” tőle? Miért olyan nehéz szembenézni azzal, hogy gyermekünk esetleg nem mondott igazat – és miért olyan egyszerű elfogadni, hogy régi barátunk, ismerősünk egy beteg „szörnyeteg”? Maradt még ártatlanság ebben a világban? Lucas fél ezektől a kérdésektől, mert tudja: legyen bármi is a válasz, ő nem nyerhet. Abban a pillanatban elvesztett mindent, hogy rásütötték a bűn bélyegét.

 

S miközben Vinterberg próbálja megtalálni válaszait a kérdéseire, a néző szépen lassan a reménytelenség és kilátástalanság útvesztőjébe zuhan. Vergiliusa pedig maga Mads Mikkelsen, aki tökéletes érzékkel jeleníti meg azt az érzelmi skálát, amit Lucas átél: a pusztítani képes dühtől a kétségbeesés fájdalmán keresztül a zárkózott rettegésig mindent bemutat, már jelenlétével képes megdermeszteni minket, függetlenül attól, hogy érzéseinek vihara inkább csak lelkében tombol. Így is tökéletesen átérezzük őrült helyzetét: a tehetetlenség béklyója ráakaszkodik, s hétköznapinak tűnő tragédiája a végletekig elmegy, ahonnan nem létezik egyszerű kiút. Nekünk meg csak a fájdalmas tehetetlenség és a rémisztő felismerés marad: ezek mi vagyunk a filmvásznon. A mi előítéleteink, amikor könnyen ítélkezünk, és inkább a homokba dugjuk a fejünket. Mert jobb így, mint szembenézni a valósággal.