Főkép

Theodore nincs épp érzelmileg a legbiztosabb helyzetben. Napközben egy olyan cégnél dolgozik, ahol mások helyett írnak szerelmes vagy hálálkodó, érzelemgazdagnak tűnő leveleket, esténként pedig otthon szomorkodik válása miatt. Egyedül él, felesége óta nem volt igazi kapcsolata – magányos, ezen pedig néhány barátja sem tud igazán segíteni. Unalmában, kíváncsiságból viszont vásárol egy új operációs rendszert, az intelligens, önálló személyiséggel rendelkező OS1-et. Női hangot állít be a szoftvernek (aki magát Samanthának nevezte el), és elkezdik megismerni egymást. S „természetesen” egymásba szeretnek. Samantha ugyanis látszólag tökéletesen megérti Theot, egy hullámhosszon vannak, igazán élvezik egymás társaságát – de vajon létezhet-e szerelem ember és operációs rendszer között?

 

A nő tehát nem egy nő, hanem egy mesterséges intelligencia, aki „igazi” érzelmeket él át, aki segíti, támogatja, szereti Theot, miközben a saját vágyaival is törődik. És nem mellesleg Scarlett Johansson hangján szólal meg (inkább nem teszem fel azt a költői kérdést, hogy vajon bele lehet-e szeretni csupán Ms. Johansson hangjába…). De meddig tarthat ez a különös románc? Vajon sikerül túljutni a fizikai érintkezés hiányán? El lehet viselni, hogy egyikőjük sem értheti meg teljesen a másikat, még ha látszólag törekednek is rá? Egyáltalán, számítanak a különbözőségek, legyen szó akár ilyen fontosakról is, ha megtaláltuk a tökéletes társunkat? Theo és Samantha keresi a választ, de mindketten tartanak attól, hogy mi lesz akkor, ha végül rátalálnak.

 

Furcsa módon Theo környezete, a „társadalom” egészen barátságos és megértő módon fogadja a nem mindennapi kapcsolatot. A nem is olyan távoli jövőben járunk ugyanis, melynek futurisztikus hangulatát nagyon jól sikerül megragadni, s melyet látva olyan érzése van az embernek, mintha a hipszter-stílus vált volna uralkodóvá (Theo egészen nevetséges bajuszával, szemüvegével és élénk, egyedi ruháival szinte példaértékű ilyen téren). Ebben a jövőben azonban a személyre szabott szoftverek az élet minden területét elkezdik irányítani, a mesterséges, saját személyiséggel rendelkező intelligenciák pedig egyre többször jelennek meg, kiiktatva (és helyettesítve) az emberi kapcsolatokat – mindezt a társadalom teljes támogatását élvezve. Mondhatnám, hogy a mi világunk is pontosan erre tart, de mintha Spike Jonze is inkább csak kerülgette volna az elidegenedés témáját, az igazán fontos kérdéseket nem merte feltenni, és megmaradt a jövőbeli love storynál.

 

Arról nem szólva, hogy a film során (egy-két kitekintéstől, utalástól eltekintve) szinte végig beszorultunk Samantha és Theo nézőpontjába, más intelligenciákat (és viselkedésüket) pedig nem figyelhettünk meg, noha én mindenképpen kíváncsi lettem volna arra, mennyire egyedi és megismételhetetlen az a kapcsolat, ami a párunk között feszült. Az a kapcsolat, amit egyébként nagyszerűen sikerült bemutatni, függetlenül attól, hogy egyiküket csupán hang alapján ismerhettük meg. Joaquin Phoenix viszont kettejük helyett is „dolgozott”, magával ragadó volt nézni, ahogy ezúttal korábbi szerepeivel ellentétben egy nagyon szerethető, kissé elesett, de mégis szimpatikus figurát testesített meg. Akit egyébként olyan nők vesznek körül, mint Rooney Mara (A tetovált lány után végre megmutatta, hogy milyen nőies és bájos is tud lenni), Olivia Wilde (karaktere inkább paródiába hajló, de valahol remek látlelet a mai és jövőbeli társadalomról) vagy Amy Adams (akit manapság sokat foglalkoztatnak, de egyszerűen minden szerep jól áll neki) – amúgy igazán érthetetlen, hogy ilyen hölgyek mellett miért egy operációs rendszerbe lesz szerelmes Theo.

 

Nem is tudom, hogy láttam-e már ennyire bizarr, de mégis szüntelenül vicces szerelmes filmet, mint A nő. Az immár Golden Globe-nyertes (és Oscar-jelölt) forgatókönyv remek párbeszédei gondoskodnak arról, hogy ne lankadjon a figyelmünk (pedig a kétórás játékidő néhol már túlzottnak érződik), szinte minden jelenetben valami mókás és humoros momentumot figyelhetünk meg, s gyakorta felkacagunk az abszurd, de őrültségükben is érdekes szituációkon. Persze Spike Jonze legújabb rendezése sem távolodik el a szerelmes történetek alapvető témaválasztásaitól, de a jövőbe száműzött cselekmény és a magány ilyen fokú megjelenése valahogy egészen újszerűen láttatja A nőt – ezért aztán még azoknak is bátran merem ajánlani, akik úgy érzik, már teljesen felesleges beülni egy romantikus filmre, mert úgyis ugyanaz történik mindben. No és persze férfiaknak, akik keresek az igazit, vagy már megtalálták: ez a film főleg nekik szól.