Főkép

Sofia Coppola szépséges, sokrétű és elbűvölő filmje Bob (Bill Murray) és Charlotte (Scarlett Johansson) nem-románcát meséli el, és a zajos-fényes-érthetetlen Tokióban játszódik, távol mindentől, amit a főszereplők ismernek. A film cselekménye néhány mondatban összefoglalható, de természetesen az a lényeg, ami cselekmény mögött (vagy azon belül) van, és azt már nem lehet könnyen összefoglalni.

 

A történet röviden: Bob, a hajdan „komoly”, de mostanra már kiégett színész azért utazik Tokióba, hogy sok pénzért cserébe reklámfilmet forgasson egy japán whiskyről. A friss-diplomás, egyelőre a saját útját kereső, magát elveszettnek érző Charlotte pedig férjét, a sikeres fotóst kíséri el Japánba – ahol még elveszettebbnek érzi magát. Bob és Charlotte a hotel bárjában találkoznak egy este, és már az első, rövidke beszélgetésük során létrejön köztük valami különös kapcsolat.

 

Nem kell semmi „nagy” dologra gondolni, nem szeretnek egymásba első látásra – inkább csak kölcsönös szimpátiáról van szó. Ugyanakkor több ez a szimpátia annál, mint ami két azonos nemzetiségű ember között könnyen kialakulhat egy idegen országban; és Charlotte-ot és Bobot nem az vonzza a másikban, hogy végre valakivel az anyanyelvükön beszélhetnek (hiszen vannak körülöttük más amerikaiak is, akikhez szólhatnának). A köztük kialakuló vonzalom inkább abból fakad, hogy mindketten rögtön megértik, hogy amikor a másik azt mondja, fogalma sincs, mit keres itt és mit kellene csinálnia, akkor elsősorban nem arról beszél, hogy nem érzi magát otthon Japánban, hanem valami sokkal általánosabbról, valami mélységes egzisztenciális szorongásról – és (mint ahogy azt a film néhány későbbi jelenete is nyilvánvalóvá teszi) ilyesfajta ösztönös értéssel nem találkozik az ember mindennap.

 

Úgyhogy az első beszélgetést követő napok során a férje által gyakran magára hagyott Charlotte, és a japán filmesek, fotósok és tévéshow-házigazdák rohamait rezignáltan tűrő Bob egyre többször találkoznak: összefutnak a bárban; bulizni mennek Charlotte barátaival; vagy épp azzal töltik az álmatlan éjszakáikat, hogy filozofikus beszélgetéseket folytatnak az élet szépségeiről és nehézségeiről – és közben egyre mélyül köztük a kapcsolat, amit se barátságnak, se szerelemnek nem lehet nevezni, de mindenképpen fontos és értékes, és mindketten tudják, hogy fájni fog, amikor majd véget ér. (Ha véget ér – az utolsó jelenet kellően enigmatikus ahhoz, hogy ezt ne lehessen egyértelműen eldönteni.)

 

Ugyanakkor a film romantikus és/vagy erotikus elemei ellenére is az első pillanattól kezdve nyilvánvaló, hogy ez nem egy átlagos tragikus-szerelmeses sztori, aminek a végén azért sírunk, mert a hős és a hősnő valamiért nem lehetnek egymáséi. Ennek a filmnek a végén azért sírunk (már aki sír – én igen), mert az a néhány nap, amit Charlotte és Bob együtt töltenek (főleg beszélgetéssel, és néhány nagyon óvatos érintéssel – tulajdonképpen semmiségekkel), annyira felemelő és intenzív élmény, hogy a végére már én sem bírom magamban tartani az érzelmeimet, mint ahogy a szereplők sem.

 

És valóban, Sofia Coppola egyik legnagyobb erőssége a szereplők közti viszonyok és érzelmek rendkívül pontos és finom ábrázolása – s itt nem csak Bob és Charlotte kapcsolatára gondolok, hanem a mellékszereplők érzelmi életére is. Bob felesége például, bár fizikailag nincs jelen, folyamatosan érezteti a jelenlétét nyaggató-nyűgös telefonhívásokon és az éjszaka közepén átküldött faxokon keresztül, amelyekben olyan létfontosságú kérdésekben kéri ki a férje véleményét, mint pl. hogy milyen színű szőnyeg kerüljön a dolgozószobába – ám amikor Bob megpróbál komolyan (vagy mondjuk úgy: igazán) beszélni vele valamiről, és megemlíti, hogy válságban érzi magát, a felesége egyáltalán nem érti, miről beszél.

 

Vagy említhetem Charlotte férjének régi ismerősét, az ostoba amerikai szőkeség sztereotípiáját tökéletesen megtestesítő színésznőt is, aki a legújabb filmje sajtótájékoztatóján elmeséli, hogy a forgatás során remekül megértették egymást a színészpartnerével, hiszen rengeteg közös van bennük: például az, hogy mindketten Los Angelesben élnek, és mindketten szeretik a mexikói kaját. S az efféle – mintegy mellékesen felvázolt – sekélyes viszonyok egyértelművé teszik azt, amire már korábban utaltam –, hogy Bob és Charlotte azonnali egymásra-hangoltsága és egymás-értése tényleg különleges egy olyan világban, ahol a kapcsolatok és a megértések/meg-nem-értések azon múlnak, hogy sikerül-e megegyezni a szőnyeg színével kapcsolatban, és ahol valaki azért érzi közel magát másvalakihez, mert mindketten ugyanabban a sokmilliós városban laknak.

 

De Sofia Coppola még sok mást is megvalósít ebben a filmben amellett, hogy elmesél egy szép (és sokszor nagyon humoros) történetet arról, hogy milyen csodálatos érzés az, ha két ember (meg)érti egymást – például igen alaposan körüljárja az idegenség témáját és az értés/értelmezés általános nehézségeit. És persze nem véletlen, hogy a film Japánban játszódik – Japán valószínűleg igen előkelő helyen áll a nyugati ember számára jóformán értelmezhetetlen országok listáján, és a szereplők egyébként is meglévő elveszettség-érzete csak fokozódik Tokióban, hiszen sem a nyelvet, sem a kultúrát nem ismerik.

 

A rendező remek jelenetek során mutatja meg ezt a kulturális és egzisztenciális idegenséget – arra gondolok például, mint amikor Bob a saját arcát látja viszont egy reklámplakáton, s bár természetesen felismeri magát, arról fogalma sincs, hogy a plakáton pontosan milyen reklámszöveget adtak a szájába. Vagy arra, amikor Bob és Charlotte megpróbálnak választani a szusiétterem étlapjáról, amelyen minden egyes étel pont ugyanúgy néz ki az ő amerikai szemüknek, s ezért a választás csakis véletlenszerű lehet. És ezek az egyszerű idegenségek messzebbre vezetnek – továbbgondolva őket felvetődhet az a kérdés is, hogy vajon az ismerős környezetben meghozott döntések mennyivel tudatosabbak? Vajon jobban megértjük magunkat és egymást, amikor otthon vagyunk, vagy mindig lesznek „elveszett jelentések”? Vajon egy ismerős helyen vagyunk tényleg önmagunk, ahol látszólag mindent kontroll alatt tartunk, és tudjuk, mit csinálunk; vagy egy ismeretlen helyen, ahol minden egyes szó és gesztus különös jelentéseket hordozhat, és a legegyszerűbb rutincselekvés is tudatos erőfeszítést kíván? Sofia Coppola – szerencsére – nem válaszol ezekre a kérdésekre – bőven elég, hogy felteszi őket.

 

És ha mindez még nem volna elég, akkor elmondom, hogy az eddig vázolt csodás tulajdonságai és okossága mellett ez a film még szép is. Nagyon. Persze megpróbálhatnám leírni, hogy pontosan mennyire és miért, de inkább nem próbálom meg, mert van az a fajta finom szépség, amit nem lehet egyik médiumról a másikra átültetni, és az Elveszett jelentés pont ilyen módon szép – nyilvánvalóan, viszont leírhatatlanul.