Főkép

Ritkán van szerencsém olyan minőségi, intelligens és kellemes filmhez, mint amilyennek a nálunk idén februárban bemutatott Hitchcock bizonyult. Sacha Gervasi rendező első nagyjátékfilmje egyaránt kapott hideget és meleget a kritikusoktól, és sajnos elég csendben sompolygott el Steven Spielberg Lincolnja mellett, holott megérdemelte volna, hogy ennél sokkal jobban szeressék.

 

Nem vagyok elfogult, a filmet elvárások nélkül kezdtem nézni, sőt még tartottam is tőle, milyen lesz a végeredmény. A téma természetesen vonzott, ahogy a szereplőgárda is, habár az utóbbi időben több olyan moziba is sikerült belefutnom, ahol mind a téma, mind a színészek telitalálatnak tűntek, a kivitelezés azonban keserű szájízt hagyott maga után. Nem úgy a Hitchcock, melyet első percétől az utolsóig felhőtlenül tudtam élvezni.

 

Elfogadom, hogy dokumentarista szemmel nézve Sacha Gervasi filmje hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen a jéghideg valóság helyett egyfajta kellemes, napsütéses miliőt teremt, és Alfred Hitchcocknak is leginkább csak a zsenijére, ha úgy tetszik, jó oldalára összpontosít, miközben a rendezőóriás problémáit, defektusait, sötét dolgait épp hogy csak finoman, nagyon-nagyon óvatosan sejteti. A szintén idén bemutatott Hitchcock és Tippi Hedren című tévéfilm pont az ellenkező oldalról közelít, és őszintén szólva azután az alkotás után ritka rossz érzés maradt a mellkasomban, hitelesség ide vagy oda. Az igazság talán pont félúton van, és aki valóban árnyalt képet szeretne kapni a címszereplőről, annak mindkét filmet látnia kell.

 

Nálam mindenesetre Sacha Gervasi tálalása a nyerő, és igen, még azt is belátom, hogy nagyon élveztem a napsütéses miliőt, azt a tipikus(nak vélt) ötvenes évekbeli hangulatot, a humoros, könnyed, ritka optimista látás- és láttatásmódot. Közben persze nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez egy játékfilm, nem pedig száraz, kizárólag a tényekre építkező dokumentumfilm, így még épp megengedheti magának, hogy eljátsszon a gondolattal, miszerint a rendező felesége és leghűségesebb társa, Alma Reville rendezte meg a Psychóban Arbogast halálát, vagy, hogy kihagyja a sztoriból a házaspár akkoriban már huszonéves lányát (megjegyzem, róla a másik filmben sem esik szó).

 

És hogy Hopkinsnak nem egy perverz, többszörös kisebbségi komplexussal küzdő, szőke színésznőihez betegesen vonzódó, visszataszító alakot kellett játszania? Én kérek elnézést, amiért nem így szeretnék Alfred Hitchcockra, minden idők egyik legnagyobb rendezőjére gondolni, hanem inkább munkája, különleges látásmódja, zsenialitása előtérbe helyezésével. Leegyszerűsítve: a művészre vagyok kíváncsi, nem a lecsupaszított emberi lényre. Egyébként, ha jól figyelünk, a férfi viselt dolgai jelzésértékűen végig ott vannak a filmben, de – nagyon is helyesen – mégsem ezekről szól a történet.

 

Röviden a sztoriról: 1959-et írunk, Alfred Hitchcock túl van negyvenhat filmen, és egyesek szerint pályája csúcsán is. A késleltetés mestere viszont úgy dönt, új munkába fog, olyasmibe, amilyet még nem láthatott a közönség. Rögeszméjévé válik, hogy elkészítse a Psycho című filmet, melyet minden idők leghírhedtebb amerikai sorozatgyilkosa, Ed Gein ihletett (A texasi láncfűrészes gyilkos, illetve A bárányok hallgatnak alapinspirációja is ennek a beteg embernek köszönhető, aki halott anyjával élt egy házban, és emberi bőrből készített magának használati tárgyakat). A stúdió nem hisz a filmben, így Hitchnek jelzálogkölcsönt kell felvennie a házára, ha forgatni akar – ő márpedig nem adja fel.

 

Egy kicsit keveselltem azokat a jeleneteket, melyek magáról a forgatásról, a stúdiómunkáról szóltak, mivel ezeken elég gyorsan átsiklik a rendező. Cserébe viszont nagyon érdekes képet kapunk arról, hogy mi zajlott az ötvenes évek amerikai filmiparának kulisszái mögött, mi mindennek kellett megfelelni ahhoz, hogy egy film moziba kerülhessen. A cenzorok például kiakadnak azon, hogy Hitchcock meg akarja mutatni, ahogy lehúznak egy vécét, mondván, eddig még egyetlen amerikai film sem tartotta ezt fontosnak. Erre a rendező szellemesen rávágja, hogy talán Franciaországban kellene forgatnia, hiszen ott van bidé is.

 

A Hitchcock maga a tökéletes rétegfilm: ugyan nem feltétlenül kell hozzá a rendező egész életét és teljes munkásságát ismerni, de jó, ha tisztában vagyunk bizonyos dolgokkal, és ismerünk néhány Hitchcock-klasszikust, mivel az egész film csak úgy dúskál az áthallásokban, utalásokban és belsős poénokban. Javaslom még a film előtt a Psycho, a Hátsó ablak, A kötél, az Észak-Északnyugat és a Szédülés megtekintését, illetve az sem árt, ha ismerjük némileg az Alfred Hitchcock bemutatja című tévésorozat stílusát, ezek nélkül ugyanis elég homályos és sokkal kevésbé élvezhető ez az életrajzi alkotás.

 

A színészek egyébként brillíroznak: Sir Anthony Hopkins olyan mélyen éli bele magát a címszerepbe, hogy maszk nélkül is ő maga lenne Hitchcock. Sziporkázóan méltó párja a rendező feleségét játszó Helen Mirren. A színészi teljesítmény mellett pedig egyértelműen zseniális munkát végzett a casting-stáb, illetve a smink- és maszkmesterek, hiszen Scarlett Johansson, James D’Arcy és Michael Wincott olyannyira átlényegülnek Janet Leigh-vé, Anthony Perkinsszé és Ed Geinné, hogy az valami döbbenet.

 

Nálam mindenképpen plusz pontot jelent, hogy az elbeszélés egyszerre három síkon fut: látjuk, ami a valóságban történik, közben átéljük, ami Hitchcock fejében zajlik (sokan erőltetettnek tartják ezt az Ed Gein-szálat, nekem azonban kifejezetten tetszett), illetve a címszereplő időnként belenéz a kamerába, és rövid időre narrátorrá válik, akárcsak az Alfred Hitchcock bemutatja című sorozatban. A rendezést pedig már csak azért is nagyszerűnek tartom, mert még abban is élet van, ahogy Hopkins egy széken ül a kertben. Elég sok lehúzó, elmarasztaló kritikát olvastam a filmről, de még a második megtekintés után sem értem igazán ezeket. Ha csak évente egy ilyen volumenű alkotás kerülne ki Hollywoodból, már sokkal színvonalasabb lenne a filmszakma.