Főkép

Totális érzéki csalódás. Érzékletes érzékvesztés. Adja magát a kérdés, mi teszi az embert érző emberi lénnyé, talán az érzékelési képességei? A látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás együttese? Különböző arányokban történő összehangolt működése? Vagy esetleg valami ezeken túlmutató, megfoghatatlan érzékelési mód, ahogyan a körülöttünk lévő valóságot befog(ad)juk, megfogjuk, sémába illesztjük, rendszerezzük és hol tudatunkkal, hol érzelmeinkkel értelmezzük, minősítjük, válaszreakciókkal bombázzuk? Szabad a gazda, mert én ugyan meg nem tudom mondani, hogy a mérhető tudományos törvényszerűségeken túl mi váltja ki bennünk-belőlünk a magasabb síkra emelt létezést. A Nobel-díjjal kitüntetett portugál író, José Saramago 1995-ös Vakság című regényében már bizonyos fokig feszegette a témát, csakhogy ő arra volt kíváncsi (illetve azt írta le és írta körbe), mi történik, ha az ember elveszíti információszerzésének primer érzékszervét, a látást – hogyan dolgozza fel nemcsak a független személy, hanem teljes, szervezett társadalmunk egésze a veszteséget. A dán Kim Fupz Aakeson viszont magát az egyént vette célba érzékmegfosztás(ok)ról szóló ötletével, a magyarra Hétköznapi párként fordított forgatókönyvvel. A meredek alapötlet végül aztán angol-dán-svéd-ír koprodukcióban öltött vizuális testet David Mackenzie (Young Adam, Hallam Foe, Toyboy – Selyemfiú a pácban) rendezésében, hogy egy mindennapos(?) szerelmi történetet mutasson be alternatív körülmények között.
 
Susan és Michael talán soha nem szeretnének egymásba, ha... Ha Michael nem pont abban az étteremben dolgozna séfként, amelynek hátsó, személyzeti bejárata abba a közbe nyílik, amelyre a járványkutató Susan emeleti lakásának ablaka néz. Ha egy ismeretlen, mindenfajta józan gondolkodásnak ellentmondó „fertőzés” tünetei nem pont ugyanott és ugyanakkor érnék őket. S ha sok tekintetben ellentétes személyiségük a rémisztő körülmények közepette nem vágyna mindenek felett egy másik, lélegző és együtt érző biztos pontra. A járvány kitörésére és terjedésére nincsen tudományos magyarázat. Először mindenki felett egy szélsőségesen depressziós, kiúttalan letargia uralkodik el, hogy annak elmúltával az emberek egyik pillanatról a másikra veszítsék el szaglási képességüket. A második hullámban aztán jön az ízlelés megszűnte, majd később egy fékezhetetlen dühroham után a hallás érzékelésének elvesztése is. Hogy végül egy röpke, szépséges boldogságfelismerés után megszűnjön maga a látás is. Nincs tovább. Azaz dehogynem: az ismeretlen lefolyású betegség egymást követő szimptómái ugyanis egyre és egyre közelebb taszítják egymáshoz Susan-t és Michael-t, mígnem a dühroham okozta elszakadás rövidesen euforikus egymáshoz menekülésbe fordul, hogy a másik ölelő karjaiban érje őket a megvakulás. Ám akkor már késő a betegségnek, hiszen megtalálták, és többé el nem eresztik egymást.
 
Remek húzásnak tartom, hogy a filmnek van egy felületi és egy mélyrétegű dramaturgiai síkja. Ha úgy nézzük, a Hétköznapi pár (bugyuta magyar címadás, bár van benne kifejezési szándék, mégis... bugyuta magyar címadás) történetvezetése klisékből áll össze: véletlen, jópofa megismerkedés; jóleső szex és közös időtöltés; összeveszésig fokozódó konfliktus; könnyes-összeborulós kibékülés. Akár egy közhelyekre felhúzott szerelmi történet. Csakhogy Kim Fupz Aakeson és David Mackenzie mozija minden, csak nem szimpla. Az események mozgatórugója ugyanis a kiismerhetetlen járvány, amely ezáltal valódi és hiteles többletjelentéssel látja el a sztorivonalat. Mert így már arról van szó, érzékeléseink sorozatban történő elvesztésével meddig vagyunk még képesek embernek maradni, ahol az „ember” minősítő kategória értelmi-érző-társas attribútumainkat foglalja magában. A végkicsengés egyszerre szomorú és felemelő: az ember öt érzékén túl (a tapintás a film történetének lezárultával még megmaradt, de mi van akkor, ha azt is elveszítjük?) ellensúlyként ott van a mindent legyőzni képes szeretet, a másik bensőséges ismeretének összekötő ereje, a szívek túlélő egybefonódása. Kim Fupz Aakeson tehát valahogy úgy fogalmazza meg a bevezetésben boncolgatott kérdést, hogy szeretetre predesztináló leglényegünk fizikai érzékeléseinken túl rejtőzik.
 
A Hétköznapi pár vizuális megvalósítása méltó (úgy értem, élvezhető és átélhető) módon támogatja a történet perspektivikus vonulatát. Giles Nuttgens – aki összeszokott párost alkot a rendező Mackenzie-vel – képei hol a színtelen érzelmi destruktivizmust festik elénk (szürkés-barnás szűrők, ellenfények, sötétebb sziluettek), hol pedig az emóciókkal kipingált lélekállapotokat (valós színek, élő kontúrok, képekbe mentett ízek-illatok). A sterilen, mégis érzelmeket gerjesztve zengő női narráció a képi bejátszásokkal egyrészt fájóan eleven kompozíciót alkot, másrészt pedig – a mélyebb síkon megszólalás érdekében – erőszakos absztrahálást hajt végre. A betegség egyes tünetei-fokozatai a történetben ugyan kezelés nélkül maradnak, ám a néző felé a gyönyörű zene (Max Richter) némileg gyógyszerként funkcionál. Ewan McGregor és Eva Green remek párost alkotnak, vizuálisan és a karakterek főbb kontúrjai mentén is működnek közöttük a látható és láthatatlan interakciók. És ahogyan mondani szokták, maga a kémia is. A Hétköznapi pár tehát különös szerelmi történet, amelynek unikumát az érzelmi kapcsolatot kiváltó furcsa és ijesztő, végérvényesnek tűnő járvány adja. A szépen fényképezett, visszafogott, s épp ezért hiteles érzelmekkel fűtött mozi néhány szuggesztíven ható jelenetével érzékektől fosztottan is érzékletes és elgondolkodtató alkotás.